Olyan jó lenne tudni, hogy
egy-egy márka, vagy típus hogy, és miként került be a Matchbox
kínálatába! A britek döntöttek a termékfejlesztési részlegen,
hogy mit szeretnének elkészíteni? Vagy az autógyárak keresték
meg őket, hogy így is promótálják a gyártmányaikat?
Valószínűleg mindkettő.
Egy unalmas autó
A
hatvanas évek végén – meg aztán még sokáig – a
tengerentúlon, a nagy, csatahajó méretű, „full size” kombik
voltak „A” családi autók. Ebbe fért bele az átlag család,
papa, mama, két gyerek, másfél kutya nagyon-nagyon kényelmesen. A
VHS korszak óta feledhetetlen, „Családi vakáció” című, Chevy Chase fémjelezte – nem, ő nem
Ford
Fairlane
tesója –, sírva röhögős állatság
vígjáték sokat elmond a „Station Wagon” (így hívják
amerikaiul a kombit) életérzésről.
A nyolcvanas
években aztán ezeket a verdákat váltotta a minivan, de addig a
nagyon jól pakolható, tágas böhömcék voltak az első számú
családmobilok az Egyesült Államokban, köszönhetően a jellemzően
elől egybe-rekamié üléseiknek, rögtön három személyre
hitelesítve, hátul – illetve inkább középen – egy legalább
akkora második rekamié újabb három személynek, gyakran
opcionálisan, már az előszoba méretű csomagtartóból elvéve a
helyet újabb, kihajtható üléssor két személynek. Ez utóbbiak
inkább a menetiránynak háttal elhelyezve, beszállás a
csomagtartó felől, ahová a kölyköket volt szokás száműzni –
arról most ne beszéljünk, hogy mennyire voltak ott veszélyben a
biztonsági övek és a gyerekülések használatának kötelezővé
tétele előtt egy ütközéskor. Mint a fentiekből látszik, ezek
az autók maguk a megtestesült dögunalom.
Persze
a nagy gyártók ennek ellenére sem hagyhatták ki őket a
belépőszintet képviselő és a luxusnak szánt modelljeik közül,
mert volt rá piaci igény. Semmiképp sem véletlen, hogy a nevük
azonban más lett, mint a két-, és négyajtós szedánoknak. El
akarták őket különíteni azoktól. Ez nagyon jól látszik, a
Mercury
Park Lane rendőrautóról szóló postban
már felhasznált katalógusoldalon is. Colony Park és Commuter a
kombik neve, illetve Montego MX, hogy legyen egy kivétel ami erősíti
a fenti szabályt.
Csavarhatom
ahogy akarom, a Commuter akkor is dögunalom marad és logikusnak
tűnik, hogy talán a Mercury akarhatta úgy népszerűsíteni a
családi kombiját, hogy a kicsinyített változatát a gyerkőcök
kezébe adja. Igen ám, csak ezzel az okoskodással van egy baj. 1968
volt a Mercurynál a hetedik generációs, 1965-ben debütáló
Commuter utolsó éve! Szóval ez annyira talán nem valószínű,
hacsak a vállalati döntéshozók nem úgy lőtték ki a kínálatból
a típus(neve)t, hogy előtte nem szóltak a marketingeseknek, ami
szintén nem tűnik elképzelhetetlennek.
Nagy, szomjas és lomha...
Ami a műszaki
tartalmat illeti... Mélyedjünk el a részletekben, leginkább
azért, hogy lássuk, hogy mi volt az, ami miatt ezeknek a négykerekű
sétahajóknak a dinoszauruszok sorsára kellett jutniuk!
A különböző
felszereltségi szintekhez kétféle V8-as erőművel kínálták a
közel 5,5 méter hosszú szörnyet. Az alapmotor a 390-es (389,6
köbhüvelykes, 6384 köbcentis), ami a kiviteltől függően 266-,
vagy 315 lóerőre volt elég. A 266 lovas kivitelek súlya
különbözik annak függvényében, hogy mit pakoltak még beléjük,
így az átlagfogyasztásuk 23,9-től, 24,6 liter közt mozog 100
kilométerre a gyári (!) adat szerint. A 315 lovas változat a 25,1
litert is bekapott a gyáriak szerint. Kíváncsi lennék, hogy
mennyit a gyakorlatban! A 428-as (427 köbhüvelyk, azaz 6997
köbcentis) nagyblokk, 340 pacit tudott, 27,4 litert fogyasztott el
száz kilométer megtételéhez.
Két családi fotó az eredetiről. (Kép: Nagyon röstellem, de nem emlékszem a forrásra! Ha kiderül, pótolom!)
A Commuter
végsebessége még a leggyengébb verzióban is 180 km/h felett
volt, a legerősebbé egyenesen 200 km/h. Nincs kétségem afelől,
hogy ez lehetséges, afelől meg végképp nem, hogy ez egyenesen
halálközeli élmény lehetett a közel kéttonnás (1975 kg a
legkönnyebb, 2002 kg a legnehezebb) járműben. Gondoljunk csak
bele! Amerikai nagyautós rugózás, félfordulatos holtjáték az
agyonszervózott kormányon, hogy az úttól még véletlenül se
érkezzék visszajelzés és elől-hátul dobfékek.
A leggyengébb
és legnehezebb változat a gyári adatok szerint 11,1 másodperc
alatt gyorsult fel 0-ról, 100 kilométer per órára, a legerősebb
pedig kerek 9 alatt. Csak és kizárólag, háromsebességes
automatával szerelték a Commutert ami sokban felelős a gyorsulási
és fogyasztási adatokért.
...mégis szerethető!
A
Matchboxnak azonban mégis sikerült ebből az unalmas
csataszörnyetegből szerethető kisautót faragni!
Nagyon
elégedett vagyok a rajta felfedezhető részletekkel. Tényleg
minden a helyén van a karosszéria anyagából kialakítva, még a
Commuter felirat is, egészen lehetetlenül apró betűkkel.
Nagyon
jó munkát végeztek a színválasztással, az amerikaiak mind a mai
napig imádják ezt a borzasztó árnyalatát a zöldnek. Családi
kombira meg különösen népszerű volt rákenni.
A
kerekei ugyanazok a változatai a gumikerekű Regular Wheel-nek, amit
nagyon sok
másik kisautó alól is ismerős lehet.
Ez is megkapta az Auto Steer funkciót, ami ezen a darabon éppúgy
nem működik, mint eddig semelyik másik Matchboxomon sem.
A
legnagyobb attrakciója a csomagtérben található. Két kutyus –
talán egy német juhász és egy boxer, de ez közel sem biztos –
kandikál ki a hátsó ajtón, melynek szélvédőüvege a valóságban
is leengedhető. Ez az az apró részlet, ami miatt én már
gyerekként is a szívembe zártam ezt a kisautót, pedig akkor nem
volt ilyenem.
Nagyon
jellemző az érára, hogy a Matchbox tényleg válogatás nélkül
minden kisautóra készített vonóhorgot, még
a dragsterekre is, ami nagyon vicces. Teljesen indokolt lenne,
hogy a bazi, családi kombira kerüljön ilyen akszesszoár, nemde?
Igen! Jól gondoljátok! Nincs rajta ilyen.
Ennek
a konkrét példánynak is érdekes a története. A minap pittlaren
kollégával találkoztunk, aki csak az interneten
van tőlem mindössze egyetlen kattintásra,
amúgy körülbelül 222 kilométerre lakunk egymástól. Ő
átalakításra szánta a Matchbox Memories gárdájából az
ilyesmiben jártas kollégáknak a szemlátomást jobb napokat is
látott kisautót, de én einstandoltam azért, hogy e post
alanyaként szerepelhessen. Mint tőle megtudtam, hozzá lomispiacról
került és valószínűleg egy osztrák gyerkőc tologathatta amikor
még új volt.
Nem
a legritkább Regular Wheel, bár ebben a formában mindössze két
évig készült, 1968-1969 között. Érdekessége, hogy a regular wheel kivitelen belük,
nem léteznek belőle verziók, még a számomra jobbára érdektelen,
„kicsit más árnyalatban sikerült bekeverni a festéket”
szinten sem.
Szegény látott szebb napokat.
Szélvédőből is kéne neki egy új.
Meg fényezésből is. A gumik azonban nagyon szép állapotban vannak!
Commuter felirat a hátsó csücsökben. Ha indokolt lenne egy vonóhorog valamin, az pont egy családi kombi.
Két blöki meg a csomagtartóban!
A fentebb már többször említett MB-55-el elvben közös az alváza, még a rajta lévő felirat is kitér erre, hogy vagy MB-55, vagy MB-73. Ezzel szemben a rendszámuk eltér!
A Mercury sztori eddig megjelent részei:
1968
Mercury Cougar (Regular Wheel)
Mercury
Park Lane Police Car (Regular Wheel)
Mercury Commuter (Regular Wheel)
1969
Mercury
Park Lane Police Car (Superfast)
1970
Mercury
Cougar (Superfast)
1971
Rat
Rod Dragster (Mercury Cougar)