Mostanság valamiért úgy alakult, hogy csupa olyan kisautóról írtunk, mely az utóbbi pár évben került ki a gyárból. Némi kényszerű szünet után ezért valami olyasmit akartam fényképezőgép elé tenni, ami némileg korosabb.
Gyerekként sohasem voltam oda
a fantázia szülte, semmire sem hasonlító kisautókért és az ízlésem azóta sem változott sokat e téren. A hetvenes évek elején a Matchbox számos dragstert készített és mit sem tudva arról, hogy ezek mi fán is teremnek, számomra csak újabb, teljesen értelmezhetetlen cuccok voltak. Hogy kegyetlenül őszinte legyek, ezek azóta sem lettek a kedvenceim, de mára már többet tudok arról, hogy mik is ezek a négy, Superfast keréken gördülő furcsaságok.
Arról értekeztünk már korábban, hogy vannak olyan típusok, melyeket a Matchboxnál teljesen érthetetlen módon nem készítettek el a kedvenc méretarányunkban és ezért
az ember kénytelen más gyártóknál körülnézni utánuk. A Hazárd Megye Lordjai óta legendás
Dodge Charger is ilyen, már feltételezve azt, hogy utcai változatban vágyunk erre az autóra. Ilyen-olyan dragster formájában ugyanis a Matchbox is feldolgozta, nem is egyszer. Mind közül a legmenőbbnek az 1970-es
MB-70 Dodge Dragstert és édes tesóját, az 1982-es
MB-74 Orange Peelt tartom. De mi van a többi Charger feldolgozással?
Kezdetben volt az ősrobbanás
Nos, az 1972-ben debütáló
MB-26 Big Banger nevű szörnyetegről hivatalosan sehonnan sem derül ki, hogy ez egy Dodge Charger akarna lenni, de a szemlátomást torzított arányai ellenére nyilvánvaló, hogy ez bizony az. A Big Banger – mely elnevezés szójáték az ősrobbanás angol elnevezésével, oly módon hogy ez az, ami az ősrobbanást csinálja, de attól óvakodnék, hogy egy az egyben „Ősrobbantónak” tituláljam, mert az elég bénán hangzik – 1972 és 1976 között regnál és igazán sok verziója nincs is. Nem egy túl bonyolult jószág, nem rugózik, beltere nincs, amit igyekeznek erősen színezett szélvédővel elrejteni. Ez nem annyira sikerül, mert
a nem igazán számos verziója között van egy, aminek nincsenek belül távtartói és az ezt érintő módosítás valószínűleg szerkezeti cviklit takar. A modell legnagyobb attrakciója az orrába telepített iszonyatos méretű V8-as blokk, melyet irtózatos légszipoltyú koronáz meg. A küszöbei alatt a fém alvázból kiképzett, négyszögletes kipufogók húzódnak. (Gyermekként volt Big Bangerem, de cirkumveniáltam, így nem tudok róla saját fotókkal szolgálni és új példányról még nem gondoskodtam.)
Charger Blues
Legközelebb 1982-ben találkozhatunk a Big Banger tökéletes reinkarnációjával – bár ha jobban belegondolok, akkor a nem annyira tökéletes reinkarnációjával is, de erről, mint ahogy az egyéb nyomokban Chargert tartalmazó dragsterről majd később –, akkor már Cosmic Blues néven. (A név értelmezése most úgy vélem szükségtelen.) Kismillió változatban egészen 1997-ig (!) az 1-75 szériában marad, igaz 1990-ben kimarad. Az autó alvázán annyi változtatás történik, hogy a Big Banger név helyét kidomborítják és oda kerül a Cosmic Blues, de az 1972-es keltezés megmarad. Hogy erre mi szükség volt, azt csak az a döntnök tudná elmondani, aki azért felelős, hogy így történt. Aztán a név megmaradt, függetlenül attól, hogy
a kisautó milyen festést viselt.
Az én példányom egy 1987-es kiadású 20-as csomagból származik (MC-20). Ez azért érdekes, mert az
MB-26 Cosmic Blues először az 1988-as katalógusban bukkan fel ezzel a festéssel, ami tulajdonképpen tökéletes inverze a premiermodellének.
Elképesztően túlméretezett V8-as blokk.
Teljesen szétcsapott arányok, de ez akkor is egy Charger.
Nem túl bonyolult jószág, beltere például nincs.
A hátulja egyértelművé teszi, hogy milyen típussal is van dolgunk.
Ebben a 20-as csomagban lakik.
