A
kocsi nem újdonság ezeken az oldalakon, mert már bemutatódott, de aki ismeri a hozzáállásomat a kisautókhoz, az
sejtheti, hogy valami különbség azért lesz a korábban látott
és mindenki által ismert Transit, platós kisteherautóhoz képest.
Oldalfal nélküli állapotban
Föltűnik-e
vajon az olvasónak, hogy mi is történt valójában a műhelyemben?
Kissé jobban megnézve a képeket, látszik, hogy fölhajtottam a
plató baloldali oldalfalát. Amit a gyártó – valamilyen egészen
kitekert logika alapján – lehajtott állapotban mintázott meg.
Mintha éppen csak egy rakodás közben levő autóról lett volna
fotójuk, és nem tudták elképzelni, hogy milyen lehet teljesen
fölhajtott oldalfalakkal. Az autó ilyen formán valóban hűen
ábrázolja a rakodás folyamán érvényben levő platófalat és a targoncával is lehet
pakolni a rá való motyót de menet közben ez a helyzet már erősen
gázos és nem életszerű. Értem én, hogy fantáziát vittek bele,
de a végeredmény erősen megkérdőjelezhető és valódi gurítós
játszáshoz is kissé furcsa a látvány. Még ha mozgatható lett
volna...
A valóságban kissé magasabb a plató oldalfal
Beragasztva az új oldalfal
Ahogy
korábban is szó volt róla, a Transit második (Mk2) generációja
képezi az autó alapját. Igen, ugyanis volt egy ezt megelőző Ford
furgon is Taunus Transit (Mk1) néven - mint azt amúgy tárgyaltuk is egy későbbi Transit változat kapcsán. Viszont olyan jelentéktelen
megjelenésű és sikerű volt, hogy mindenki ezt a kellemesen
plasztikus csőrős és nagyon egyéni orrkiképzésű változatot
tartja az első valódi Transitnak. A Mk1 képét elnézve jogosan.
Ez a csőrös változat 1965-tól 1978-ig készült. A gyártását
Angliában kezdték egy olyan gyártócsarnokban ahol azt megelőzően
a Hawker Hurrican vadászgépek készültek. Ezen kívül gyártották
nagy számban a belgiumi Genkben és kisebb számban Amszterdamban
és Törökországban is.
Kétféle
Essex V4 motorral készült számos karosszériaváltozatban kétféle
tengelytávval, többféle teherbírással. A jól elhelyezett motor
hatalmas helyet biztosított a korábban megszokotthoz képest a
vezetőfülkében. Egyből személykocsisabb lett a belvilág, a
korábban a fülkében doromboló motorok után. Kapható volt 43
lóerős Perkins dízelmotorral is. Ehhez azonban egy kissé meg
kellett növelni a motor előtti karosszéria részt Viszont akkor
már belefért a Ford V6-osa is. Ez nagyon haladóssá tette a
kocsit, olyannyira, hogy akkoriban a rablások 95%-át ezzel a
kocsival követték el Nagy Britanniában.
Visszatérve
a le vagy fölhajtott plató esetére amióta ismerem a modellt,
mindig is nagy ingerenciám volt fölhajtani azt. Vártam az alkalomra
amikor enyém lehet egy. Most végre begördült a lehajtott platós.
Hiába volt teljesen jó állapotú a kocsi azonnal megkezdtem a
műtétet. A lehajtott rész nagyját levágtam a maradékot meg
lecsiszolgattam. Itt megint előáll egy találós kérdés: mi a
különbség gyárilag az autó két oldala között? A megfejtés a
végén kiderül.
Generációs különbség
Nagyon karakteres orrkiképzés
Új oldalfallal ismét az utakon
A
plató oldalfalat a vastagsága miatt két réteg sztirollapból
vágtam ki. Mivel az eredetin a bordázat kifelé áll, ezt nagyon
nehéz lett volna imitálni, így egy optikai trükk elkövetésével
én belevéstem a bordázatot a lemezbe. Ezáltal ugyanaz a mintázat
csak negatívban. Ami nem is olyan feltűnő, mert egyszerre csak a
hátsó platóval látszik együtt bizonyos szögtartományban. A
ritmus, a méret ugyanaz, csak nem kifelé, hanem befelé domborodik.
Aláfutásgátló + lámpa + rendszámimitáció az extrafelszerelés
A ritmus ugyanaz csak pepitában
Korrekt forma, jó megjelenés
Angol utakon angol furgonok
Ha
már alakítom akkor a még valósághűbbé alakításhoz egy hátsó aláfutásgátlót – vagy lökhárítót, amelyik elnevezés jobban
tetszik – tettem rá. Erre pedig hátsó lámpákat és rendszámot rendszámimitációt.
Remélem nem csak én látom úgy, hogy sokat dob rajta.
Visszaállítottam az eredeti fényezést, kifestettem a lámpákat
és kész is volt az útra és közlekedésre kész Transit platós
kisteherautó, úgy ahogy azt mindannyian megszoktuk az útjainkon.
Mai napra egy villám bemutatóval készültem, melynek tárgya az egyik kedvenc Matchboxom, az 1975-ös Chevy Stepside Pickup. Volt már belőle jó pár változat, most a legfrissebbet, a tavalyi év második színvariációját mutatom. A lovas téma után ezúttal visszatértek a premier modell stílusához, azaz egyszerű csíkokat kapott csak. Ezek a fekete vonalak a sárga alapszínen nagyon jól mutatnak, amit megbolondítottak egy kis fehérrel. Ezek mellett az oldalsó helyzetjelzőket is kiemelték naranccsal, amikhez a jól bevált kerékszett és barna belső társul. Tipikus példája a kevesebb olykor több esetének.
Az élénksárga színen jól érvényesül a fekete dekoráció
A cím remélem nem vezetett félre senkit, ugyanis a már jó pár alkalommal fellépő 1975-ös Chevy Stepside pickup-ról van szó - azon belül is az ide év első variációjáról -, csak a blisteren spóroltak a karakterekkel. Ha már szóba hoztam a csomagolást, akkor felhívnám arra is a figyelmet, hogy míg például a tavalyi kiadás a papírján magáról a Matchboxról volt egy rajz, az idein ez lecserélődött az igazi autóról készült grafikára. Természetesen a festése már egyezik a kisautón is megtalálhatóval, ami metálkék lett, világoskék dekorációval. Ez az összetétel már ismerős lehet rendszeres olvasóinknak, főleg ha a Blue Horse céges logót is megemlítem, amit egy Volkswagen T2 Bus-on láthattunk először - sajnos hirtelenjében nem leltem meg, ezért nem lett közös fotó. A kerekek tekintetében a Chevy ismét krómfelniket kapott, szerencsére a kisbuszon látható kékítés nélkül. Az autó elején és hátulján semmi egyéb dekoráció nem kapott helyett, de ezt az alap modelleknél már megszokhattuk.
Szerencsére továbbra is rendelkezik vonóhoroggal, amit gyorsan be is fogtam, és stílszerűen egy Pony trailert kötöttem rá, ami lovak nélkül érkezett hozzám a szomszédból. Szerencsére a kolléga jó áron adta, a pár pontkopást gyorsan ki is javítottam rajta, az elején levő görbülettel viszont nem mertem foglalkozni. Szerintem ez gyári hiba lehet, én úgy gondolom, hogy kicsit nagyobb erővel szegecselték össze, mint kellett volna. A festését tekintve nem nagyon követi a kisteherautóét, ami mondjuk egy csöppet sem zavar, ettől függetlenül jól mutatnak együtt. Persze üresen nem lenne az igazi, így került hozzá egy fehér lovacska is, pittlaren felajánlásából - ezúton is köszönöm. Ezzel sikerült összeállítani egy kiváló kis szettet, ami nagyban megnöveli az egyes darabok játszhatóságát - remélem Mattelék figyelnek.
Ez a második Blue Horse-os jármű a kínálatban
Ha már egyszer lovas témájú és van vonóhorga, akkor miért ne kötne rá az ember egy lószállítót nem?
A Matchbox MC-7-es Motorcity Farm Set tartozéka volt ez az utánfutó
Már csak egy lovas gúnyába öltözött figura kéne ide
A Matchbox Ford F-100-as adaptációi mindig is nagyon tetszettek, de eddig csak a zárt kivitelből sikerült halmoznom a különféle variációkat, a stepside kivitelű pickup eddig sajnos mindig elkerült. No, de szerencsére már tudom azt írni, hogy eddig, ugyanis a legutóbbi börze alkalmával elém vetette magát egy szép példány, ami ráadásul pont az, amire igazán vágytam. Ikarus kolléga postja kapcsán szerettem bele igazán eme kivitelébe, ami szerintem tökéletes a maga nemében. Jó a színe, festettek a lámpatestek, a platóajtón levő Ford felirat, a hajszálcsíkozásról nem is beszélve. Mindehhez igazán jól passzol a krómozott alváz és a telikróm felnis kerékszett. Természetesen a "hiányzó" szörfdeszka beszerzésén már rajta vagyok.
Nem túl gyakori, hogy a krómozott fényszórókat átfestik
Vannak emberek akik showmannek születnek – persze az is kell hozzá, hogy jó helyre és jókor szülessenek. Jerrel Malone ilyen ember volt. A San Franciscótól délkeletre fekvő Visaliában lakó Jerrel „Tyrone” Malone éppen tévét néz. Egy környezetvédő csoportról szóló filmet közvetítenek. A zöldek éppen a „mentsétek meg a bálnákat” programjukhoz gyűjtenek pénzt. Malone-nek hirtelen remek ötlete támad, maga elé ránt az asztalról egy papírszalvétát, amire gyorsan felrajzol egy vázlatot. Pár nappal később, kevés pénzzel, de annál több elszántsággal levelet ír az Egyesült Államok Környezetvédelmi minisztériumának és engedélyt kér egy húsztonnás bálna elejtésére azért, hogy lefagyassza és azt „utazócirkuszként” az országban körbehordozza.
Little Irvy
Szerintem csak az USA az egyetlen hely a világon, ahol Malone engedélyt kaphat ilyesmihez és nem szánakozó körberöhögést. A bálnás ötletből hamar valóság lesz. Malone hajót és legénységet bérel, „Little Irvy”-t elejtik, partra hozzák és lefagyasztják. Malone nem akármilyen rábeszélőkével rendelkezhetett, mert a Kenworthból kidumál egy 1967-es, Conventionalt, és még egy spéci, hosszított trélert is. Az elejtett bálna, „Kicsi Irvy” akkorára nőtt, hogy csak egy olyan félpót volt képes befogadni őt, ami valamivel több, mint fél méterrel hosszabb, mint az USA-ban engedélyezett maximális hosszúságú ilyen jármű. „Ficánka” nem csak hosszú, de nehéz is, ezért Malone közel tíz éven át messzire elkerülte a 335 lóerős, 6-hengeres dízelmotor hajtotta, közel 18 méter hosszú szerelvénnyel az Egyesült Államok autópályái mentén felállított súlyellenőrző mérlegeket. (Az USA-ban leggyakrabban az államhatárokon lévő pihenőhelyeken felállított mérlegekkel ellenőrzik a kamionok súlyát. Ide minden, nem üresen futó kamionnak kötelező behajtani mérlegelésre. A túlsúlyos szerelvényeket díjfizetésre kötelezik és természetesen azokat is szankcionálják, akik megpróbálják elbliccelni az ellenőrzést. Persze lehetséges nem az autópályákon haladni és így elkerülni a mérlegelést, de ez gyakran nagy kitérőket jelent alsóbbrendű utakon.)
Hogy Malone hol mutogatta a 11,5 méteres emlőst? Autó show-kon, gyorsulási versenyeken, vásárokon, mindenféle olyan helyen, ahol sok ember gyűlt össze valamiért nyílt helyen. Nézők légiói fizettek fejenként 35 centet azért, hogy a nyergesvontató végébe kapaszkodhassanak fel, végigsétálhassanak a plexiüveg mentén és közelről vehessék szemügyre a fagyott állatot. Egyik ötlet szülte a másikat, Little Irvy-t – „akit” nem csak Amerikában és Kanadában, hanem 17 európai nagyvárosban is megcsodálhatott a közönség – hamarosan követte egy újabb attrakció, egy másik szerelvényben szintén lefagyasztva három nagy fehér cápát vehetett szemügyre, aki befizette a belépti díjat.
Super Boss
Malone hamar észrevette, hogy míg a gyerekeket és a mamákat a fagyasztott tengeri állatok kötik le, addig a papák inkább a szállítóeszközök nézegetésével ütik agyon az időt. Ezért megépítette a „Boss Truck of America” nevű, V-12-es dízelmotor hajtotta Kenworth szörnyet, agyonkrómozva, 10 000 dolláros narancssárga fényezéssel. (Az előbbi linken megtekinthető, de nem találtok róla képet lentebb, mert szerintem kicsit sem szép.) Ezt hamarosan követte a „Super Boss”, egy 1300 lóerős dragster, mellyel a gyorsulási versenyzők körében legendás Bonnevilleben, a sóstó medrében a 144 mérföld per órás (kb. 231,7 km/h) sebességrekordot sikerült felállítani. (Erről bővebben nem találtam információt, fogalmam sincs, hogy milyen kategóriában állította fel ezt a rekordot és mikor, illetve hogy megdöntötték-e, vagy sem.) Naná, hogy Malone nem ingyen versenyzett. Nagyon eredményes, 17 éven át tartó szponzorációs szerződést kötött a Bandag nevű, teherautókra és más haszongépjárművekre való újrafutózott abroncsokat gyártó céggel.
Bandag Bandit
A Bandag egy kisebb vagyont fizetett Malonenak, hogy fuvarozóknak tartott nyílt napokon szerepeljen gumiabroncs kereskedőknél világszerte. Malone döbbenetes burnoutokat és wheelie-ket (amikor a hátsó kerekeire ágaskodik egy nagy teljesítményű autó induláskor) mutatott be. Persze nem robogóval, hanem vagy a Super Boss-al, vagy az időközben épített Bandag Bandit nevű, fekete, 1978-as csőrös Kenworth-tal. A dragster szörnyetegbe egy 12-hengeres, ikerturbós Detroit Diesel motort épített, ami 1300 lóerőt produkált. Amikor nem volt a közelben reptér, vagy gyorsulási versenypálya, akkor utcákat záratott le és a városközpontban mutatta be a showt. A tengerentúlon a kamionos iparágban mindenki felnézett Malonera. Ő volt a kamionosok királya és egy vagyont csinált a bálnából. A sors iróniája, hogy a „kamionosok királya” pont egy kamionnal ütközve veszti életét. 1997 január 21-én Phoenix-ből hazafelé tartva elaludt a volánnál és egy szembejövő kamionnak ütközött, majd pár perccel később meghalt. A helyszínelők szerint a teherautó sofőrje mindent megtett azért, hogy a személyautót vezető Maloneval elkerülje az ütközést, még az útról is lehajtott. Szegénynek amúgy esélye sem volt, úgy találta telibe a szembejövő kamion oldalát, hogy két 360-fokos piruettet is csinált. (Malone különböző járműveiről ezen az oldalon találtok még sok fotót és információt.)
Tyrone Malone Matchboxban
Hogy mindennek mi köze van a Matchboxokhoz? Nos, 1983-ban CY-10-ként jelenik meg a Convoy sorozatban, Kenworth Racing Transporter fedőnéven – az alvázán lévő névbe még beékelődik a Cabover kifejezés is a második helyre – az, amit Malone csak Papa Truck-nak hívott és a hátán a Super Boss-t hordta. Papa Truck – innentől ragaszkodom ehhez a névhez, mert egyrészt sokkal rövidebb, mint az az elnevezés, amit a Matchbox használ, másrészt sokkal személyesebb és mivel egy tíztonnás teherautót hívnak így, érzek benne egy kis iróniát is – egy alaposan átalakított, Kenworth Cabover, 430 lovas, ikerturbós Detroit Diesel motorral. Amúgy Malone elkészítette a hasonló Mama Truckot is, de a Matchbox egyértelműen Papa Truckot mintázta meg, mert csak annak van hálófülkéje. A Convoy Project a CY-10-ben szereplő Papa Truckból csak egyetlen változatot ismer, mely festésében csak távoli köszönő viszonyban van az eredetivel, bár egyértelműen annak a mintájára készült. Papa később számtalan és egy Code 1 és Code 2 szettnek lesz része – példának szerepeljen itt Ikarus 256 kolléga Schrader Racing Team szettje – de megígérhetem, hogy e lapokon is találkoztok majd változataival még.
A CY-10-ben ott a Super Boss is Papa Truck hátán, de az az 1-75 sorozatban már egy évvel előbb megjelenik, mint MB-66 Tyrone Malone - „Superboss” (sic). A katalógusfotón lévő kivitelben soha nem jelenik meg a dragster kamion. Ilyen típusú kerekek csak a katalógusban láthatóak, kereskedelmi forgalomba végül valamiért nem kerülnek. A festés is különbözik és mintha valamifajta beömlő is lenne a motorháztetőn. Az MB-66 1982 és 1986 között marad gyártásban. Az alvázán csak Kenworth felirat olvasható, semmi több. Charlie Mack 15 különböző verziót különböztet meg aszerint, hogy hol készült, milyen színű a szélvédője, hol és hogyan szerepelnek rajta a piros-kék csíkok, illetve, hogy milyen mintázatú a hátsó kerekei Egyetlen helyen említ a többitől eltérő első kereket, de a valóságban legalább háromféle szélességű első kerékkel szerelték, szóval igen apró eltérésekkel, de dögletesen sok verziója van. Bevallom, nekem ez a dragster sohasem volt a szívem csücske, még így a történetét ismerve sem vált a kedvencemmé – Papa Truck viszont pont ellenkezőleg. Az eredetire csak nyomokban emlékeztet, az azon lévő spoilerek erdeje erről – érthető módon – lemaradt. A Convoy és 1-75 sorozatban szereplő W900-as Kenworthoz azonban ennek a verziónak sok köze nincs, bár elvileg az eredeti ugyanilyenből készült. Az 1-75 sorozatban még egyszer szerepel ez a modell, 1982-ben Amerikában MB-65-ként adják ki, fekete színben és akkor a másik, a valóságban is a Super Boss-ra nagyon hasonlító Bandag Bandit-et mintázza. Ebből Charlie 9 változatot különböztet meg.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy mi volt előbb, a tyúk, a tojás, vagy a kakas. Az biztos, hogy Tyrone Malone járművei a Convoy és az 1-75 sorozatban szériaként jelentek meg, de hogy azért, mert ő kereste meg a céget azért, hogy mörcsöndájzingként készítsék el ezeket neki – tőle nem lenne meglepő és aki megnézte a valóságban a járműveit, miért is ne akarnak ilyeneket megvásárolni miniatúrában – vagy a Matchbox gondolta úgy, hogy érdemes lenne Malone munkásságát megörökíteni ilyen módon – ez se lenne példa nélkül.
Kezdetben volt a bálnaszállító.
Aztán - nem közvetlenül utána - jött a sebességi rekord felállító dragster Super Boss.
Nagyon hasonlít rá, de más.
A hátán viszi a fiát.
CY-10 Kenworth (Cabower) Racing Transporter. Az MB-66 Tyrone Malone Super Boss tartozék.
Gyere, gyere, gyere...
... lassan, gyere, gyere, lassan, lassan, gyere!
A festés csak távolról és ködben hasonlít az eredetire.
Na, mibe, hogy ebből a szögből még nem is láttátok őket (katalógus) fotón!
Ne nagyítsátok ki, mert akkor nagyon látszik, hogy nem jó helyen van a fókusz! Köszi! Super Boss nem a Convoy sorozatban lévő Conventional Kenworth modellen alapul.
CY-10 Convoy Kenworth Racing Transporter, NRFB.
MB-66 Tyrone Malone Super Boss. Ez a verzió van a CY-10-ben.
Soha nem voltam érte oda igazán valamiért.
A lelkesedésem azóta sem jött meg.
Amerikai kiadású MB-65 Bandag Bandit, egy évvel korábbról. Gyanítom ez volt előbb, aztán lett hozzá Papa Truck és bújtatták Super Boss köntösbe.
Sok MB-66 és egy MB-65. Elképzelésem sincs, hogy ezek most tényleg verziók, vagy csak különböző módon koptak le.
Kenworth dragsterek egymás közt.
A hátukra fordítva kalimpálnak. Jól látszik, hogy háromféle első kerékkel szerelték őket.
Hagyd a legjobbat a végére: Tyrone Malone guruló cirkusza mozgásban! Köszi a videót Tommyz!
Bár a buszok Ikarus 256 kolléga reszortja, de mivel ő most igazoltan távol van lakásfelújítás okán – ez úton is részvétem – igyekszem pótolni őt. E sorok tárgya részletesebb elemzést is megér – főleg, hogy minden részletéről tudom, hogy mi. Haladjunk sorban! A Greyhound – agár, ezért az embléma – egy távolsági buszjáratokat üzemeltető, amerikai cég, mely több mint 3700 célállomásra juttatja el utasait. 1914-ben alapították, ami az összes többi évszámmal együtt nem igazán mond sokat az embernek, de ha azt mondjuk, hogy két évvel azután, hogy a Titanic elsüllyedt, akkor máris hajlamos azt mondani az ember, hogy „húha!”
Amit a Machbox megmintázott, az egy 1954-es General Motors GMC PD-4501 Greyhound Scenicruiser busz. A tréfás az, hogy a Wikipédia értekezik az 1001 példányban kizárólag a cég számára készített buszról, de róla készült képért már IDE kell ellátogatnunk – vagy megnézni itt nálam a képek között.
Az MB-66 Greyhound Coach az 1966-os katalógusban fordul elő először és mivel az alvázán nincs dátum, ezt az évet kell elfogadnunk premierévnek. Superfast verzió is készült belőle és az utolsó katalógus, amiben még ezekkel szerepel, az 1971-es. Az én példányomat valaki valamikor átfestette, ami a Vaterán róla levő képen persze nem látszott. Hagyományosan az ilyen módon feljavított modelleket a gyűjtők értéktelennek tekintik, ami mondjuk engem kevéssé érdekel, de az sokkal jobban zavar, hogy sikerült egy-két ablakot is összeezüstöznie és az amúgy fekete alvázat is átkennie. Az eredetiről készült képet elnézve a Matchbox nagyon szépen sikerült, főleg, hogy ez egy elég apró darab, 159:1-hez méretarányú.
Matchbox MB-66 Greyhound busz.
Talán a képeken nem is látszik, de egy korábbi tulajdonos ezüst festékkel feljavította a kopott darabot.
A jól ismert agaras embléma.
Egészen apró méretarányú darab, talán az egyik legkisebb az összes Matchbox közül.
Az eredeti, 1954-es General Motors GMC PD-4501 Greyhound Scenicruiser. Ez is, mint megannyi fennmaradt társa már lakóbusszá alakítva.
Itthonról háromsaroknyira rábukkantam egy játékboltra. Szemlátomást nem csak én nem tudtam, hogy itt játékbolt működik, mert az első dolog, ami szembe jött velem, az egy 2006-os kiadású Twin Pack. Már régebben gondoltam rá, hogy kéne ezekből venni, mert tetszettek a mellékelt, méretarányos figurák, amikkel fel lehetne dobni a fotókat. Sajnos kettő már nem volt belőle, ezért NRFB-mentesítenem kellett a cél érdekében.
Az ötlet alapvetően tetszik, végre fantáziamentes Mórickák is tudnak olyat játszani, hogy a „vezetőbácsi nekiment a táblának és most elviszik a kocsiját, há-há”. Nekünk, nem annyira fantáziamentes Mórickáknak az ilyesmi kiegészítők nélkül is ment kölöknek – fogtuk és proaktívan felborítottuk a sérült autót és mondtuk hozzá, hogy kabumm –, mostanság rá kell segíteni. Ez van.
A csomagolásból igazán nem látszik, csak a kibontás után derül ki, hogy a limónak óriási nyitott napfényteteje van, amin keresztül bele lehet látni a belsejébe. A kissé Batmobilos beütésű, Limousine 2002-ben jelenik meg katalógusban, mint MB-66, az alvázon 2001-es keltezés olvasható, míg az „EA 1856” jelölést egyáltalán nem tudom hová tenni. Az 1-75 sorozatból aztán el is tűnik rögvest, csak spéci csomagokban bukkan fel újra és újra. A festése... nos, az ízlés kérdése, nekem nem tetszik egyik sem igazán.
A vontató, amit a frappáns Tow Truck – azaz vontató – nevet viseli, hasonló történet. Az első katalógus amiben előfordul, mint MB-2 Auto Medic az a 2005-ös, az alvázon természetesen 2004-es keltezés olvasható. Az alvázon van még „MB 661” és „1896 EA” felirat is, mindenki ossza be ezeket magának. Tulajdonképp a festése szép és még akkor is funkcionális, hogyha a gémje merev, mert az azon kialakított kis pöcökbe szépen beleakad a limó és megy is utána lelkesen. Úgy tűnik, hogy a vontató csak mint MB-2 és csak mint ennek a csomagnak a részeként szerepelt. Areh is csak a premierváltozatot és ezt a Twin Packet említi.
A kiegészítők közül a két figuráról már tisztáztam, hogy rendben vannak, a jelzőtábla meglepő módon a tövénél merev műanyag, a felső végénél meg rugalmas. A két bazi nagy terelőbójára legalább egy piros-fehér csíkos matricát rátehettek volna, ha már ilyen túlméretesre sikerültek. Alapvetően azért jópofa, klassz játékszer. A legviccesebb a blister hátulján olvasható: „This totally wasn’t your fault.” (Ez egyáltalán nem a te hibád volt.) felirat. Viszont azt nem tudom, hogy mitől lett „Speed Bump”, azaz fekvőrendőr a neve.
2006-os Hitch 'N Haul: Speed Bumper Twin Pack frissen a boltból, még NRFB állapotában.
Jókora napfénytető a 2002-es MB-66 limón.
Menedzserfazon csípőre tett kézzel telefonozik. Bár ha akarom sofőrfazon is lehet...
A teljes szett üzemszerű használat közben.
A terelőbójáknak nincs ormója: azaz ormótlanok.
A jó munkásember a villáskulcsot lengeti a 2005-ös MB-2 Tow Truck mellett.
