Különleges autók kicsiben: Matchbox MB-19 Road Dragster

Az érdekes és olykor hihetetlen formájú Matchbox modellek őseit, eredetijeit kutató sorozatunk újabb példányához érkeztünk.Ez a kocsi zavarba ejtő, tulajdonképpen egy fából vaskarika. Már a neve is eléggé ellentmondásos. Road Dragster. A dragsterek utcai változatára utalna talán? Nem hiszem! Különösen azért nem, mert olyan nincs. Streetrod van a Hot Rod-ok alfajaként, de az teljesen más, sokkal épeszűbb dolog.

Inkább csak arról lehet szó az elnevezésben, hogy a dragster építőknek is néha elgurult a gyógyszerük és poénból vagy a szabadidő hasznos eltöltése céljából, teljesen hétköznapi autótípusok karosszériáit - Rolls-Royce-tól a VW T1 kisbuszig - mintázták meg vékony műanyag héjból. Nyilván nem ezek nyerték a versenyeket, mert itt is nagyon számít a méret, az arány, a súlyeloszlás, a motor helye és mérete. Amiből pedig az következik, hogy a kulcsszempontok összeadása után egy hosszúkás rácsszerkezet jön ki, elöl egy ordenáré nagy motorral és virsligumikkal, hátul pedig valamiféle rácskuckó a bátor hajtónak és két hatalmas úthengerkerék. Vannak persze kivételek is.

Nem kimondottan szélcsatorna-orientált

Amikor bohémabbra veszik a figurát

Talán az egyik ilyen kivétel ihlette meg a Matchbox tervezőit is amikor létrehozták a Road Dragster-t. Én csak Tommy Ivo hasonló jellegű, 1961-es dragsterét találtam a kutatásaim során, ami valamennyire hasonlít a Matchbox kocsira. Az ő kocsija egy négymotoros, nitrometán üzemanyagos szerkezet volt. Négy darab, egyenként 454 köbinches Buick motort szerkesztett egybe egy 100 hüvelykes (2,54 méter), króm ötvözetű alvázra. A nagy, első kerékre jutó tömeg miatt – a társaival ellentétben – ennek autónak az eleje nem is igen emelkedett el az aszfaltról. Ez azért is volt így megkreálva, mert a kocsi összkerék hajtású(!) volt, így négy gumi okádta a füstöt a közönség felé induláskor. Így az sem csoda, hogy ez volt a valaha létezett legnehezebb dragster.

 Ez nem az a dragster, de ez is Tomy Ivo, ez is mind a négy kerekét hajtja és bemutatja a négykerekes burnoutot!

Talán lámpaimitáció lenne az a két kis téglalap a miniputtony két oldalán?

Ez lenne-e az?

Ha nem is ezt mintázták meg, de a hasonlatosságok a fent említett valóságbeli példánnyal elgondolkodtatóak. A nagy motoron kívül – itt is – valamilyen széles és lapos fülke van hátul és a kerekei is jobban hasonlítanak az utcai autókon megszokott arányokhoz, mintsem a dragsterek végletekig funkcionálissá torzított kerekeihez. Elöl is valamiféle karosszéria-kezdeménnyel indul a kocsi, a homlokfalon még hűtőrács is van rajta, ami szintén nem dragsteres jellemző. Viszont a hátulját elnézve le sem tagadhatná a műfaji hovatartozását: ott a fékezőernyő csomagocskája. Ez meg ugye nem az utcai autók kötelező és hasznos tartozéka. A fenti kis eszmefuttatás után nincs is igazán mihez hasonlítani a kisautónkat, így inkább csak önmagában kerül megmérettetésre, elmélkedésünk alanyává.

Sajnos a füstöt nem tudtam imitálni

Történetileg boncolgatva

A Matchbox 1970-ben jelent meg először, piros színben, nyolcas matricával. Később egy bordómetálos kiadás is megesett ami ritkaságnak számít a leírások szerint. A braziloknál a legváltozatosabb színekben is kiadták. Több színárnyalat, több matrica és ezek kombinációja adja a kihívást a hangyányi eltérésekre és érdekes kombinációkra utazók számára. Érdekességük a jelentősen különböző és eltérő méretű első és hátsó kerekek. A fülke is inkább utcai a nagy kárpitokkal és a középső, egy szem, hatalmas fotellel. Bár a kormány nem középen van, tehát lehet, hogy két személyre tervezték a kuckót? Elgondolkodtatóak a sehova sem látó visszapillantó tükrök és az ablaktörlők, melyek köszönőviszonyban sincsenek a sofőr helyével és a dragster funkciójával.

Nem gond, elvégre játékról van szó elsősorban, a kekec gyűjtők meg bosszankodjanak! A motor hatalmas, de láthattunk már ilyet a valóságban is. Több motor fantasy kombinációjaként jöhetett létre ez a valószínűtlen összeállítás. A kisautó nagyon látványosra és stabilra sikeredett. Köszönhető ez talán annak is, hogy nincs rajta semmi kiálló, semmi extra, semmi mozgó, csak egy nagy tömbnyi autó, ami viszont jól gurul. Megemlítik a leírások a keresztben felrakott nyolcas rajtszámot, mint egy rövid és vitatott széria jellemzőjét. Vajon direkt rakták így, vagy véletlenül? A dobozán mindenesetre elölről olvashatóan áll.

Ha nem is lehetünk száz százalékig biztosak abban, hogy mi is volt ennek a kisautónak az eredetije vagy ötletadója, abban mindenképpen biztosak lehetünk, hogy utcainak nagyon dragsteres, viszont dragsternek meg nagyon utcai. Talán nem jutottunk előrébb az őskutatásben ebben az esetben, viszont találtunk egy nagyon hasonló jellemzőkkel bíró dragstert, ami akár a minta is lehetett egykoron. 

Elölről egészen utcai

Nagy motor, jó sok minden elfér benne

Egészen pontosan megmintázott fékezőernyő-csomag

A dragstersofőr mellé is bőven befér még valaki

Különleges autók kicsiben: Politoys Ferrari Dino Berlinetta Competizione Pininfarina

Ez a kis piros ékszer tulajdonképpen sárga kellene, hogy legyen. Ezen túl is számos érdekes jellemzővel bír, amik miatt szót érdemel ebben a rovatban. Kezdjük talán a nevével, hiszen ha akarom akkor ez tulajdonképpen nem is Ferrari, hanem egy, a nagy név oldalvizén vitézkedő önálló fogalom lett! Csak 1976-ban kapta meg a Ferrari logót, addig a saját nevük és jelvényük alatt futottak a  Dinok. A Dino név Enzo fiatalon eltávozott fiának, Alfredinonak a nevéből származik, az ő emlékére "hívtak így néhány Ferrarit" az idők folyamán.

A király új ruhája

A szóban forgó kocsi történetének kezdete visszanyúlik egészen 1967-ig, amikor a Ferrari bemutatott egy új versenykocsit a Dino 206 S típust. A motorja tulajdonképpen a korábbi P3 modell V12-esének a kettévágásával állt elő, az elődhöz hasonlóan középre beépítve. A verseny homologizációhoz szükséges 50 darab felét se gyártották le, és sok minden nehezítette akkoriban a termelést. Mire elkészült volna a szükséges mennyiség, addigra az autó is már korszerűtlenné vált volna, így fölhagytak a további példányok elkészítésével. Ám a 17. és 18. darabot karosszéria nélkül elküldték a Pininfarinához, hogy találjanak ki rá valami érdekes burkolatot. (Így került a dizájnercég neve is a kocsira.)

Az új kaszni tervezője az akkor 24 éves Paolo Martin volt. A meglévő alapokra egy akkor is már igen előremutató, elegáns, erősen legömbölyített, ám mégsem gömbölyű autót rajzolt meg. Alumíniumból készült váz és karosszéria, nagy és erősen ívelt ablakfelületek, szépen domborodó lemezek, fölfelé nyíló vékonyka kis ajtók, itt-ott némi egyenes vonalú, mozgatható stabilizátor szárny, hatalmas lámpák. Az összhatás nagyon jó lett. Egyből megjegyezték az új kocsit és a tervezője is ismert lett. A kocsi valódi versenyt nem látott, de az 1967-es Frankfurti autószalon egyik sztárjává vált. Talán a sárga szín is hozzájárult ahhoz, hogy a Ferrari/Dino a szokásosnál is nagyobb visszhangot keltett. Sokan látták volna szívesen az utakon is de az autó csak kiállításról kiállításra utazó mintadarab maradt.

Egy Jim Glickenhaus nevű amerikainak mégis csak sikerült végül az autót megszereznie és egy alapos felújítás után saját gyűjteményébe tennie a többi Ferrarija mellé. Mi több, a kocsi azért kísérletképpen a versenypályán is futott néhány kört és igen jó véleménnyel voltak róla a szakemberek. Érdekesség, hogy a szárnyak az utolsó pillanatban kerültek rá. Micsoda ötlet volt Enzoéktól, hogy egy tulajdonképpen selejtes szériát nem dobtak ki vagy kótyavetyéltek el, hanem a fiatal tervező tehetsége által a saját javukra, saját promóciójukra használták fel! Lehetséges, hogy ha összejön ez a versenyautó, akkor elveszett volna ez a modell is a többi között, így viszont egyből az abszolút hírnév felé fordult.

 

Vizes versenypályán keresztbe fordulva

Rózsaszín Párduc, más színben!

Az én 1/43 léptékű Politoys kisautómról csak látványban lehet elmondani, hogy könnyed, mivel – a kornak megfelelően - teljesen fémből van a karosszériája és az alja is. Csak az ülések és a műszerfal pici modulja műanyag. A színe Ferrari piros, ami egy egyetlen sárga példányban elkészült autó modelljének esetében több, mint melléfogás. A sárga autentikusabb, ütősebb és jobban megjegyezhető lett volna ráadásul. És mindezt egy olasz gyártótól.

Kicsit spórolósra sikeredett a modell a többi részletét tekintve is. A szárnyak maradtak fém színűek, az eredeti feketével szemben. Az ajtók teljesen átlátszóak, nem csak az ablak részük. Ez már megtévesztő is. Én is sokáig azt hittem, hogy ennek ilyen az ajtaja. Csak most, amikor újból kézbe került a negyven éve nálam levő kisautó és utánanéztem az eredetijének, akkor döbbentem rá, hogy ennek is „rendes” ajtaja volt, lemez+üveg összeállításban. Viszont finoman nyithatóak ma is (na jó, az egyik oldalon, a másik oldalon valahogy letört a felerősítés...). 

A kereke olyan amilyen, a kor és a gyártó sorozatterméke. Én fehérítettem be a felni részt, annak idején, talán hogy más vagy sportosabb legyen. Tökéletesen gurul, az idők folyamán a vékony tengely nem lágyult és görbült el.  A rugózása is kiváló, mivel – eredetitől eltérően - a kerék-kaszni rés elég nagy. Az első lámpák tulajdonképpen jók, de én dupla felfogató csonkot tettem volna bele, így a bura alatti dupla fényszórók imitációja is meglett volna. Kár hogy nem én terveztem a kisautót, sok mindent szebbre csináltam volna rajta, mert megérdemli. Jó, hogy vannak ilyen kisautók, így legalább a magunkfajta, szerény lehetőségekkel bíró autórajongóknak is lehet némi 3D-s (léptékhelyes) képük egy egy ritka de szép történelmi autószereplőről, amiről egyébként keveset lehet tudni.

Az esős verseny menője. A festéseket én követtem el anno, ifjú "restaurátor padavan" koromban. Az első szárny és a légbeszívó rács közötti folt egy csúnya öntési sorjás hiba, ami eredetileg egy rajtszám matricával volt elfedve

Itt még ép a teliüveges ajtó

Sajnos ezen az oldalon már letört a zsanér része az ajtónak, viszont megvillan a beltérben a szinte függőlegesen álló kormánykerék a párás ablakon át

A nap kisütött az eső után és így talán jobban látszik a jól kialakított hátsó lámpa. Rendszám minek egy ilyen autóra?

Különleges autók kicsiben: Matchbox MB-04 Gruesome Twosome

Furcsa, talán sosemvolt - Matchbox-ős - autók utáni kutatásunk következő részében egy igen furcsa szerzettel ismerkedhetünk meg. Két motor, méghozzá két V8 egy autóban! Létezhet ilyen egyáltalán? Hát Matchboxban igen, ez a Gruesome Twosome. De vajon mi ihlette az alkotóit?

Dupla motor (majdnem) dupla autó

Származási bizonyítvány

Nem könnyű egy fantázianévvel jelölt kisautó után kutatni, hiszen a márkanév ismerete nélkül hatalmas, félig meddig még létező koncepcióautó halmazban kell kutakodni, jóformán fotók alapján. Esetleg egy-egy elejtett megjegyzés is útnak indíthat egy irányban. Így vezettek a nyomok egy bizonyos autóhoz, az AMC Phaze ll-höz. Ez egy dizájn ötletelés eredményeként született jármű, amiről nagyon keveset lehet tudni. Nyilván nem is volt akkor sem nagy jelentősége. Viszont abban biztosak lehetünk a fotó alapján, hogy az eredetiben nem volt két motor. Talán egy sem.

Duplán ijesztő

A név eredete után kutatva egy hasonló című rajzfilmhez vezetnek a szálak. Talán a "borzasztó páros" elnevezés lehetne magyarul a név fordítása, de a két motor abszurditásánál több kapcsolat nincs a film és a kisautó között.

A szélvédő síkjának szögei egy lopakodóban is helyt állnának

Lehet egy kicsit több?

Ennek ellenére a Matchbox dizájnerei bátran odatették magukat és a Phaze ll alapján alkottak valami nagyon hasonlót. Talán szebbet is mint az eredeti. Viszont annyira nem dolgozták ki a részleteket, hogy szinte semmi sem töri meg a karosszéria - egyébként nagyon szép – vonalát. A Politoys elkészítette egy modelljét az eredeti autónak, és ők – úgy tűnik, hogy jobban - törekedtek az azonosságra is. Ebből lehet igazából kicsit többet megtudni az eredeti jármű részleteiről. Itt például egyértelműen kiderül, hogy az eredeti járgányt középmotorosra tervezték. „Nagyon” középmotorosra, vagyis nem csak nem a hátsó tengely mögött van, hanem erőteljesen a két tengely közé, középre helyezték el. A méretét tekintve valószínűleg a V8 helyesnek látszik a szívótorkok és a kipufogók kivezetéseit számolgatva. Amúgy nagyon magasnak tűnik a motor pozíciója, ennek a kanyarstabilitás miatt van szerepe.

Előrébb haladva látszik, hogy a kocsi nyitott volt, némi színezett műanyag vette körül a vezetőt oldalt és elől. Ajtókról nem beszélhetünk még. A kocsi nagyon alacsony volt és ebben a Matchbox jól eltalálta az arányokat. Viszont az eredetin levő lámpaimitáció teljes egészében lemaradt. A kocsi eredeti arányain egy picit változtatva belecsempésztek egy-egy standard Matchbox nyolchengerest az elejébe és a hátuljába is.

Itt kell megemlíteni, hogy a későbbiekben volt olyan kiadása is ennek a modellnek, ahol egyáltalán nem volt benne motor. Itt még a fülke üvegezése is teljesen átlátszatlan fényes feketére sikeredett. A mintapéldány sötétszürkében és rózsaszínben készült, narancs ablakkal. Ebből az ablak megmaradt és a kaszni kapott egy arany-szerű, kissé narancsos-bronzos színezést. Talán így ismeri mindenki, jóllehet készült rózsaszín üveggel és vöröses színben is. A motor nélküli kiadásoknál (super GT sorozat) pedig a fehérben, kétféle kékben, narancsvörösben és sárgában is különböző matricákkal. A legritkább verzió a szürke kaszni+sárga ablak.

A belső tereket az átlátszó ablakok ellenére nem nagyon dolgozták ki. Bent van két ülés meg még valamik, had guruljon a kocsi... A hátsó résszel szintén nem sokat molyoltak, valószínűleg nem akartak a megfelelő mennyiségű (?) kipufogószámmal előrukkolni ott, ezért nagyvonalúan egyszerűsítettek.

A dizájn ék profilból

Kipufival is tisztességesen ellátva

Lámpák hiányában kizárólag nappal használandó

Szebb, mint a valóság

Összességében egy szép formájú, megnyerő autót tarthatunk a kezünkben, amiről nem is nehéz elképzelni a sorozatgyártást a valóságban. Voltak ennél már érdekesebb autók is az utakon de ellenkező előjelű dizájnok még nagyobb számmal. Ha a szögletességtől eltekintünk és csak a kocsi gelépítését, arányait kialakításmódját nézzük egy retroszűrőn keresztül akkor még a Porsche 910 formája is felködlik a múltból. Tulajdonképpen nincs sok új a nap alatt. A szélcsatornás teszt eredményei és a mechanika törvényei ugyanarra a formai kialakításra vezetnek bármely cég faragja is ki az agyagkarosszériát. Így csak az aktuális divattrend az, ami a karosszéria tömbjén belül az egyes komponensek határvonalait meghatározza. A kisautó a formája miatt ma is megállná a helyét élőben is akár, kiváltképpen amikor ismét lecseng a „mindent gömbölyűre” szezonja és visszatérnek a határozott élek az autókon. Szívesen látnám az utakon. Persze nem két motorral!

A szögletesített üvegkupola esete

Biztosan nagyon haladós járgány lenne ezzel a kasznikialakítással és motormennyiséggel

És végül a Politoys műve összehasonlításképpen. Ugye mennyivel másabbak az arányai?

A Különleges autók kicsiben sorozat összes része.

Különleges autók kicsiben: Matchbox MB-22 Freeman Inter-City Commuter

Öregszem. Itt van ez a kisautó, amire világosan emlékszem gyerekkoromból, hogy utáltam. Talán nem is volt ilyenem, de az utálat az biztos. Lehet, hogy a gyerekember Playboya, a Matchbox Katalógus felett volt az utálkozásom, vagy valamelyik osztálytársam példánya felett. Erre most vén fejjel meg kifejezetten tetszik. Az is lehet, hogy az e lapokon oly népszerű betegség a vanitisz – szeretünk minden dobozos, kisáruszállító szerű holmit – teszi.

Gordon Freeman

A hetvenes években a Matchboxnál imádták a sohasem volt fantáziaautókat. Volt ami saját kútfőből fakadt, akadtak koncepcióautók, volt olyan is, ami csak egy méretarányos makettig jutott el a létezés rögös országútján, de olyan is, ami soha nem jutott túl egy papírra vetett látványterven. Hogy miért? A drog rossz, éééértem? Mert ez volt a divat, menő volt, ami futurisztikus.

Történt, hogy az 1960-as évek végén – én 1968-ra tippelek –, a Telegraph című lap hétvégi kiadása autótervezési pályázatot hirdetett. Nagyjából 1200 pályamunka érkezett és a zsűriben olyan urak ültek, mint Andy Taylor, a brit Ford akkori gyártásért felelős igazgatója, Alec Issigonis a Mini apukája és végül, de leginkább maga Nuccio Bertone, foglalkozását tekintve dizájnisten.

A pályázaton erősen a „futottak még” kategóriában lett eredményes, nevezetesen a tizedik a vigaszdíjasok (nem vicc) között egy „Six-Seater”, azaz Hatüléses nevű terv – az én szubjektív véleményem szerint ezek közt amúgy pont ez néz ki a legjobban. A tervezőjét P. F. Freemannek hívták és annyit lehet róla még tudni, hogy Coventryben lakott, annak is a Finham nevű részén, az Egyesült Királyságban. A Hatülésesben három üléssor volt, melyből a második háttal volt elhelyezve a menetiránynak és keresztben beépített farmotor hajtotta volna. Az autó közel szimmetrikus és valahogy úgy tűnik, hogy a „menős” vége a „jövős”, legalábbis ha én tervezem, akkor az orra lett volna annyira döntött szélvédővel szerelve, mint a fara.

 A Weekend Telegraph cikke, az akkor még "Six-seater" nevű alkotással az utolsó előtti oldalán.

Szerintem Freeman úr nem kevesebbért felelős ezzel a tervvel, minthogy kifundálta a legjobb családmobilt, a minivant, sok évvel azelőtt, hogy az népszerű és elterjedt lett volna.

A dátumokkal kapcsolatban azért vagyok zavarban, mert magát a Weekend Telegraph cikket sikerült kibányásznom az internet bugyraiból, de azon nincs keltezés, csak egy utalás, hogy pár hétnyire vannak „az ötvenedik Motor Show-tól”, amiből én a International British Motor Show-ra tippelek. Azt viszont nem sikerült kiderítenem, hogy ebből mikor lehetett az ötvenedik, mert nem minden évben rendezték meg az első, 1903-as óta, például a Második Világháború alatt volt kihagyás, de hogy pontosan mely években, már ezt sem sikerült kiásnom. Azért tippelem az 1968-ast, mert jelen szeánszunk tárgyának az alvázán 1970-es keltezés olvasható.

Az első minivan

Egy csupán tervrajzként létező autónál értelemszerűen nincs mihez hasonlítani, de az 1971-ben debütáló, az akkori katalógus szerint 1:55 méretarányú Inter-City Commuter igencsak épkézláb kisautónak tűnik. Van részletes beltere, világítótestek, kilincsek, hűtőrács kialakítva a karosszéria és az alváz fémjéből, de még tetőcsomagtartó is. Szerintem mindenkinek a bordó verzió ugrik be az 1-75 sorozatban 1974-ig megtalálható kisautóról, de Herr Falkensteiner gyűjteményében megtekinthetőek a legitim változatok, meg azok is, amik sohasem kerültek gyártásba. (Muszáj megnéznetek, ha más nem a vontatókocsi prototípus miatt.) A korai, már eleve Superfastnak készülő kisautó szépen gurul, rugózása ugyan minimális, de szemben a gyerekkori önmagammal, most már kifejezetten kedvelem. (Van egy eladó példányom belőle, ami első látásra tökéletes, de másodikra már látszik, hogy előző tulajdonosa megtuningolta egy kicsit, ami amúgy egyáltalán nem vállalhatatlan. Igen, ez itt a reklám, nem a helye.)

 Részletes és nem csak kívül.

 Ugye, hogy nehéz megmondani, hogy melyik az eleje?

 Farmotoros lenne, ha lenne.

A Különleges autók kicsiben sorozat postjai .

Különleges autók kicsiben: Matchbox MB-07 Hairy Hustler

Megint egy idióta fantázianév (értelmezhetően le sem fordítható) aminek semmi köze a kocsihoz. Illetve egy sokadik kiadásban a modell már Flamin Manta néven jelenik meg. És ez az elnevezés már elindíthatja a kutatót a valóság felé. És akad is valami az irdatlan információhalmazban ami a „manta”, „autó”, „matchbox” közös halmaza környékén található. Manta Mirage néven valóban készült versenyautó, ha nem is túl nagy példányszámban. Viszont – többé-kevésbé - sorozatgyártású volt.

A forma egyszerű mint az ék

Az eredetiről készült fotókat nézegetve valóban egyértelmű hasonlóság fedezhető fel. Főképpen ha a részleteit vizsgálja meg alaposabban az ember. A karosszéria három hosszanti egységre osztása és annak ellentétes „hullámzása” már árulkodó jel. A fülke helye és kialakítása szintén hasonlatos. Vagy nézzük meg a hátsórész, esetleg az első lámpák kialakítását. Minő véletlenek. Számomra egyértelműnek tűnik, hogy a Matchbox konstruktőrei ezt az autót vették alapul az ő „fantasy” faktorba sorolható modelljük megalkotásánál. Ha először nem is adtak neki még csak hasonló nevet sem, de a későbbiekben azért csak hagytak egy nyomot. Ha ezek alapján elfogadjuk és megszavazzuk az ős kilétét, akkor nézzük meg, hogy mi is volt tulajdonképpen.

A Manta Mirage egy középmotoros kisszériás sportkocsi amit a californiai Manta Cars gyártott. Az utcai használatra is alkalmas kocsi egy 5.7 literes V8-as McLaren M8-on alapult. Acél csővázas üvegszál erősítésű műanyag karosszériája volt. Tulajdonképpen ez egy kit car volt így kevés egyforma példányt lehet föllelni belőlük, ezért is nehéz a teljesen pontos beazonosítás. Talán a bizonytalanság miatt nem is érdemes többet foglalkozni az őssel, lássuk a mi léptékünk példányait.

Az alapmodell vöröses-bronzos kivitelben jelent meg narancs ablakokkal, ötös számmal az oldalain és az elején, de készült skorpiós matricával is. Ezen korai példányok nagy ritkán készültek színtelen vagy lilás árnyalatú ablakokkal is, amik eléggé keresettek lettek mára már. A sokféle színösszeállítás (sárga, zöld és egyéb fura színek) közül az egyik legdinamikusabb és legelegánsabb megjelenésű a fehér színű változat, kockás versenydekorációval, piros csíkokkal, narancs üvegezéssel. Igen vonzó összeállítás. Nekem is egy ilyenem van, nézzük meg közelebbről.

Matchboxosan magas felépítés, eltérő első és hátsó kerekek

Az arányokról és a valósághűségről ebben az esetben nem beszélhetünk, inkább csak önmagához képest érdemes elmélázni a látottakon. A kocsi mindenképpen realisztikus és elképzelhető a valóságban is, ha nem is pont a közutakon. Versenyautóként semmi kivetnivaló nincs a formájában, a kor stílusjegyeit hordozza, talán egy kicsit előretekintően. Fantáziamodellként viszont elég reális részleteket mintáztak meg a külsején és a belsejében is egyaránt. Kicsi de jó rugózása van, jól gurul. Más nem is kell a játékos gyerekeknek. 

A gyűjtők maximum a sokféle variáció begyűjtésével szerezhetnek maguknak örömet. Ennél a modellnél volt bőven alternatíva. Ha csak a nevét nézzük: ugyanaz a kaszni háromféle néven is futott (később még Super GT néven is kiadták) az 1971-78-ig tartó gyártásban..

Összességében semmi különös nincs ezzel az autóval, egy a sok játékautó közül, az ő kis – gyűjtők számára érdekes – részleteivel, változataival.

Ütős a dekor, de nem csicsás

A kondenzcsíkot nem ez a kocsi húzta

Minimális homlokfelülettel rendelkezik

Pici lámpa, kipufogók és kész is a minimál design

Nem délibáb, valós a kocsi

Különleges autók kicsiben rovatunk eddig megjelent posztjai:

Alfa Carabo
Datsun 126

Dodge Charger Mk lll.

Vauxhall Guildsman

OSI Bisiluro Silver Fox

Lamborghini Marzal

Különleges autók kicsiben - Átalakítás: Matchbox MB-20 Lamborghini Marzal

A prototípusokból, illetve koncepcióautók alapján készült Matchboxok közül talán a Lamborghini Marzal a legkevésbé misztikus. Ez a kocsi talán a leginkább dokumentált és hozzáférhető. Ferruccio Lamborghini az akkoriban gyártásban levő kétülésesek, a Miura és a 400GT mellé szeretett volna egy négyszemélyes, nagyobb, de elegáns modellt is felvenni a gyártásba. Ez az igénye vezette őt a Bertone Studiohoz, ahol is elkészítették neki ennek a korát megelőző, mégis hétköznapiban is teljesen elképzelhető kocsi terveit. 

Ilyen kategóriájú autók csak úgy előtűnnek a semmiből... és sajnos ugyanarra tűnnek tova

Ready to Manufacture

A terv jónak tűnt és az 1967-es Genfi Autószalonra elkészítették a teljes méretű, működő (!) prototípust. A kocsi megvalósítására még merész dolog volt gondolni, hiszen számos olyan megoldást tartalmazott amelyek sorozatgyártásra még nem voltak érettek. Gondoljunk csak itt a két hatalmas, felfelé nyíló, szinte keret nélküli üvegajtóra, az üvegtetőre, a hatalmas ablakfelületekre. Mégis a kocsi működőképes volt, olyannyira, hogy mozgás közben is meg lehetett figyelni a bemutatók alkalmával. A kocsi ismertségét az hozta meg amikor Rainer monacói herceg és felesége az 1967-es Monacói Grand Prix futam megnyitásakor végigment vele a pályán. A benne ülők számára viszont inkább szenvedés lehetett. Egy videó itt a kocsi mozgásáról, melyben kiderült, hogy elég nagydarab járgány volt.

A TP200 kódú kocsi, a Miura meghosszabbított padlólemezére készült. Ennek a hátsó tengelyvonala mögé helyezték el keresztben a Miura hosszában kettévágott V12-ét. A sorhatos, ötsebességes, kétliteres motor 175 lóerős volt. A súlyeloszlásnak nem tett jót ez a megoldás, bizonytalan lett az úttartása a hátsókerék hajtású kocsinak. A tank és némi csomagtartó előre került, míg a hűtőt hátra tették. A Bertone által épített kocsi megjelenése nem hozott egyértelmű sikert Lamborghininél. Túlzottnak találta többek közt a több, mint 4,5 négyzetméter üvegborítást a kocsin. Emiatt a légkondicionáló alapfelszerelés lett benne, viszont egy-egy kis elefántfülön kívül nem volt nyitható ablaka. A kocsit sorozatgyártásra tervezték, tehát a kaszni acél részei elég merevek voltak az üveg megtartásához. A kocsi belseje elég tágas volt négy személy részére akik a különálló, ezüstösen csillogó bőr ülésekben ülhettek. A fölfelé nyíló ajtónak köszönhetően könnyű volt a ki- és beszállás is. A talpig üveg oldalfal teljes betekintést engedett a bent ülők lábára (is). Ez sem tetszett a megrendelőnek. Az ajtók mechanikája a motortér hátuljában keresztben elhelyezett rúgókból és kormányműhöz használt kardántengelyekből készült bonyolult szerkezetre sikeredett. Ez sem igazán sorozat érett megoldás. Bertone abban az időben hatszögkorszakát élte, így ebben a kocsiban is – következetesen – megjelenik mindenhol a méhsejt szerkezet. A rácsoktól kezdve a dekoráción és kapcsolókon át egészen a műszerekig, minden hatszögalakú. A motorházfedélen levő feketére színezett alumínium hatszögprofilú rácsozat a motor hűtését hivatott segíteni, valamint, - mivel nem volt hátsó ablak, a hátratekintés is ezen keresztül történt(!), ami szintén nem egy szériagyártásra érett megoldás, ezt be kell látnunk.

(Az alcím egy kikacsintás az informatika világába. Így hívják - legalábbis a Microsoftnál biztosan - azokat a próbaverziókat, amik a tesztelési fázis utolsó stációját jelentik és a cég ezt szánja gyártásba - CD/DVD gyárba - küldeni. A jelentése pedig csak annyi, hogy "gyártásra kész". Sam. Joe)

A kocsi igencsak lapos elejére, a fekete gumi lökhárító és az alumínium csomagtérfedél közé kétszer három quartz-jodid lámpát helyeztek. Akkoriban ez volt a legkisebb, de nagy fényerejű lámpa. A Gandini vezette formatervezésnél és a részletek kialakításánál a dinamikus és gyors autó hatás elérése volt a cél. Jóllehet a Marzal nem került sorozatgyártásra, de a két évvel később megjelenő Espada az alapkoncepció mellett, nagyon sok részletet hordoz magán belőle. Az eredeti kocsit nemrég adta el a Bertone Studio 1,3 millió euróért.

Újraélesztés

És most következzen az én Marzalom története. Szokás szerint hozzám egy erősen lejátszott példány került. De nem volt reménytelen, az már látszott. A kérdés az volt, hogy miként lehetne megújítani. Jobban megnézve rá kellet jönnöm, hogy a jó formájú és hitelesen megszobrászkodott kocsinak egy nagy hibája van. Nem olyan szemet szúró, ha valaki nem ismeri tüzetesen a kocsit, de nekem egyből feltűnt - talán mert gyerekkorom óta van egy 1/43 méretű, viszont agyonjátszott, sokszor szerelt, tehát jól ismert példányom belőle. A tető nem üvegből van! Kispórolták a tetőn levő lemez kivágását. Gyaníthatóan statikai-mechanikai okokból, mert a vékony oszlopok biztos idő előtti töréshez vezettek volna. Ami valóságban lehetséges a jobb anyagminőséggel és méretezett acélprofil kialakítással az ilyen léptékben képtelenség. Vagy mégsem? Egyedi megoldásként létrejöhet egy ilyen verzió. 

Érkezési állapotrögzítő fotósorozat. Van itt minden hiba: a roggyant keréktől a törött és átlátszatlanná vált ablakon át a mély barázdás és ragyás kaszniig

A tetőkivágás fázisai: körbefúrás a határoló élektől befelé, a lemez kitörése, a helyes nyílásforma kialakítása és becsiszolása végül a fényezett karosszéria

Neki is láttam a szétszedés és tisztogatás után a tető kivágásának. Az átalakítási sorozatban ismertetett fúrásos módszerrel „vágtam körbe” az eltüntetendő részt, jó ráhagyással. Szerencsére a tetőablak kontúrja rajta volt a tetőn, így azt nem kellett rárajzolnom. Miután a nagyja kiesett, következett a reszelős fázis. Nem kis munkával kellett leszednem a maradékot. Viszont így nagyon pontosan lehetett kialakítani a helyes alakot. Ha már léptékhelyesen és részlet azonosan közelítünk az eredeti és egyetlen példány felé, akkor az autó legyen fehér. Nem értem egyébként a buta színeket, amikben kiadták ezt a modellt. Még jó, hogy vonóhorog  nem került rá, csak versenymatrica (!).

Meg persze kosz és lakástörmelék is akadt benne bőven

A szélvédő annyira narancssárga, vastag és elöregedett volt, hogy már nem illett a kis filigrán koncepcióba, ezért egy egész más autó szélvédőjét faragtam be a helyére. Az oldalüvegeket is külön készítettem el, csak a hátsó, egyébként jól eltalált rácsot használtam fel feketére festve. Az első és a hátsó lámpakialakítások korrektek, azokkal nem kellett különösebben foglalkozni a festésen kívül. A belső teret festettem át bézs+csillogósra, hogy ez is jobban hasonlítson az eredetihez. Amúgy az üléseket és a beltér osztását igyekeztek pontosan kialakítani, bár az eredeti ülések jóval kecsesebbek.

 

Ez a forma nagyon ott van

A belső rész kimunkáltsága és az ülések csillogása csak egy ilyen üvegtető-üvegajtó kombón át érződik igazán

Nem várhatjuk el, hogy ilyen kis méretben is megjelenjen az a rengeteg finomság, technikai érdekesség, precíziós dizájn ami az eredeti autón látható mindenhol. A kis átalakítással azonban egy fokkal jobban közelítettünk a valósághoz. Az eredeti kocsi önmagában is nagyon érdekes, mint formáját, mint anyaghasználatát tekintve. Ehhez próbáltam egy kicsit közelebb vinni a kis Marzalomat.

Áramvonalas és lendületes minden eleme

Talán a hátulja a leghagyományosabb része, de a valódi képen azért el lehet mélyedni az érdekes megoldásokon

Valóságban azért jóval laposabb ennél

Besuhan a képbe

Az aszimmetrikusan elhelyezett három lámpa és az ügyesen elrejtett első indexlámpa igazán csak a valóságban élvezhető, de itt is látszik talán

A jövő ködébe veszve

Áttetsző és filigrán autó, szinte nincs is benne anyag az üvegen kívül

A Különleges Autók Kicsiben sorozat összes cikke.