Még a blog kezdeteinél foglalkoztam a Matchbox, első generációs Dodge Challenger értelmezéseivel. Azt hiszem fennállásunk legrosszabb fotóit publikáltam ott és az eredeti autó történetével sem foglalkoztam egyáltalán – erősen útkereső időszak volt ez még, ami nem mentség, de magyarázat. Úgyhogy úgy döntöttem előveszem a témát ismét. Főleg, hogy időközben kiderült, hogy alighanem megvan a gyűjteményem legértékesebb darabja is.
A kevéssé ismert
filmsztár
Sok
menő muscle carnak volt olyan filmes szereplése, ami erősítette
legendás mivoltukat. A Mustangnak ott
a Bullit
– avagy San Francisco-i Zsaru, de én még embert nem hallottam így
emlegetni ezt a filmet –, a Chargernek a
Hazárd Megye Lordjai,
a Firebirdnek a
Smokey és a Bandita.
Én azt tapasztaltam, hogy a Dodge Challenger „főszerepelte”
Vanishing
Point
(Száguldás a Semmibe) valahogy a mi földrajzi koordinátáinkon
nem lett olyan kultikus, mint a fentebb említettek, pedig minden
megvan benne hozzá, hogy az legyen.
A Challenger első generációja 1970 és 1974 közt készül. Ízig-vérig Pony Car és Muscle Car is egyben, úgyhogy gyártásának négy éve alatt igen széles motorválasztékkal kínálják, melynek legalján a 3,2 literes, 125 lóerős sorhatos, a csúcsán meg a 7 literes, Hemi V8 tanyázott 425 lóerőre hitelesítve.
A Matchboxnál az 1974-es modellt mintázták meg, ezért következzék ennek katalógusa alább. Ez már erősen az olajválság időszaka, nagyon érdekes hogy a Challengert egy katalógusba teszik a közepes méretű – bár számos karosszériaváltozatban létező – Dart-al. Ez nagyjából valami olyasmi, mintha az Audi R8-nak jutna két oldal a VW Passat katalógusban. Persze a gyártási adatok magukért beszélnek! 1970-ben – ez úgy lehet, hogy az Egyesült Államokban a modellévek nincsenek fedésben a naptári évekkel, mint az közismert – 76 935 készül belőle, amiből 10 657 sorhatos. Aztán rendre 26 299, 22 919. 1973-tól már csak V8-as motorral kínálják, akkor 27 930-at gyártanak, az utolsó évben 1974-ben pedig 11 354 példányt.
Érdekes, hogy a Challenger többi generációjával is foglalkoztunk már a blogon. Négy évig szunnyad a név, hogy aztán 1978 és 1983 közt a (sóhaj) Mitsubishi Galant Lambda Eterna kupét értékesítik az USÁ-ban Dodge Challengerként, 1,6-os és 2,6-os sornégyes motorokkal, 77- illetve 105 lóerős teljesítménnyel. Félreértés ne essék, japán autónak én nagyon kívánatosnak találom, bár közel sem olyan legendás, mint tengernyi más rizskályha, de talán pont ezért. Nade Dodge Challangernek hívni az maga a szentségtörés.
25 évnyi Csipkerózsika álom után, 2008 óta ismét van Challenger. Szerintem tökéletesen sikerült a retróhullámot meglovagolni, nagyon jól hozza az eredeti hangulatát – nem utolsó sorban a Matchbox és a Hot Wheels feldolgozása is kitűnőre sikerült.
MB-01 az utcai
Az
ős-Challenger kétféle verzióban készült. Az utcai MB-01 1976 és
1980 közt készült, piros alapszínnel, fehér tetővel és
leggyakrabban króm beltérrel, ami a motorháztetőn lévő
légszipoltyúk színét is adja. 1981-ban kék lesz az alapszín, a
beltér pedig piros.
Ezzel szemben nekem egy... Húha. Talán metál-almazöld verzióm van belőle! Minden létező, általam ismert adatbázist átnéztem és senki nem tud zöld változatról. Amikor e sorokat írom, akkor ott tartok, hogy a nálam sokkal felkészültebb és óriás kapcsolati hálóval bíró gyűjtő ismerőseim segítségét kértem a nyomozáshoz, hogy ez mi lehet. A szent, antiópiai XLS-be annyit jegyeztem be anno, hogy az eBay-en vettem. Ennyi év távlatából a részletekre már egyáltalán nem emlékszem, de a legvalószínűbb, hogy Angliából jött és nem hozzáértő eladótól, hanem olyasvalakitől, aki kisöpörte otthon a padlást. Szemlátomást játszottak vele, szóval én rögtön kizártam, hogy pre-production darab lenne, de a szakértői közvélekedés az, hogy ez bizony az.
Nekem ez az egész pre-pro dolog misztikus, elképzelni nem tudom, hogy ezek hogy kerültek ki a gyárból, illetve... Dehogynem! Ha úgy van ahogy sejtem, akkor miért is ne köthetett volna ki egy gyermek kezében, aki rendeltetésszerűen használta? Azért ennyi év után rájönni, hogy mim van, eléggé hátborzongató érzés.
Nos, kopottsága ellenére valószínűleg ez a(z egyik) legértékesebb darab a gyűjteményemben.
MB-01 a versenyautó
Hivatalosan
Dodge Challenger Hot Rod a változat neve, ami 1982-ben váltja az
utcait, de az én teljesen szubjektív véleményem az, hogy ez
inkább valami dragster, mintsem felpöckölt utcai autó. Az utcai
verzióról is valami olyasmi a véleményem, mint
az AMX Javelinről,
hogy nagyon hunyorítva adja csak ki az eredetit. Ez meg igazából...
Nos, kimondom! Nem tetszik! Az a benyomásom róla, hogy a Matchbox,
Hot Wheels-t akart készíteni és ez sikerült is nekik. Nagyon
harsány, nagyon amerikai ízlés, főleg a bányadömper méretű
kerékkel hátul.
A „Revin' Rebel”... Húha, ezt hogy fordítsam le!? Szóval a „Revin'” itt a motor túráztatott állapotban levését jelenti, a „Rebel” meg ugye lázadó, szóval „Túrázó Lázadó” - márhogy nem kirándulni jár, na -, vagy „Pörgő Motorú Lázadó”, ami a mi anyanyelvünkön borzasztó, de angolul egészen frappáns. Szóval ez a verzió a premiermodell, ami két verzióban készült: a mellékelt képeken láthatóhoz képest fehér tetővel is. Szomorú érdekessége, hogy az utolsó Matchbox kisautó, ami Angliában gyártottak. Erről jegyzünk egy nagyon érdekes vendégpostot, javaslom figyelmetekbe!
A citromsárga alapszínű, „Toyman” változat 1983-tól, 1992-ig készül már Makaóban vagy Kínában. Egyértelműen a leggyakoribb verzió. Az utolsó változat ami az 1-75 sorba bekerül, 1998-as – közben számos spéci kiadásban is szerepel ronda, még rondább, vagy egészen pofás festésekkel – de a „Toyman” utániakat annyira rútnak találom, hogy szót sem szeretnék ejteni róluk. Charlie Mack összesen 25 változatot jegyez belőlük, de a nekem meglévőkön felül én négyet fogadnék be és ezekből egy a mindenhol fehér Graffic Traffic.
A
Toyman verzió szerepel az MC-20 szettben is, ezért találjátok meg
ezt is a címkék közt.
1 megjegyzés:
A dragstereknek van olyan változata, amelyek alkalmasak utcai forgalomra, szerintem ez is ilyen változat.
Megjegyzés küldése