Bár a legtöbb alkalommal, ahogy elkészülök egy átalakítással, még azon a héten igyekszem is megírni, de ebben az esetben valamiért sokkal nehezebben vettem rá magam. Talán pont azért, mert nem volt semmilyen alap, amiből kiindulhattam volna. Már a címmel is bajban vagyok, hiszen se felújítást se átalakítást nem írhatok. Így lett építés.
A blog szerzői közül többünknek is nagyobb ösztönző erőt ad egy adott modell megvásárlására, ha tudjuk, hogy egy filmben szerepelt. Netán egy ikonikus filmes autó. Bár szerintem nálam a legsúlyosabb a helyzet, mert én keresem is a filmes autókat járműveket. Ha pedig nincs, vagy nehéz beszerezni, akkor jön a megalkotás lehetősége.
A mostani darab is egy ilyen. "A leggyorsabb Indian" azon kevés filmek egyike, ami tökéletesen ábrázolja, hogy mennyire is lehet szeretni egy két-, vagy négykerekű járművet. Aki látta a filmet, az tudja, hogy miről beszélek. Aki még nem látta, de szereti azokat a filmeket, amikben a belsőégésű motor kulcsszerepet játszik, annak feltétlenül látnia kell! Röviden, spoilerezés nélkül: Egy olyan ember története, aki a világ túloldalán él, de minden vágya, hogy eljusson Bonneville-be, a saját építésű motorjával, hogy megtudja - ahogy ő fogalmaz -, "mit is bír a gép". Ennél többet nem szeretnék mondani. Csak annyit, hogy ez az a film, amit bármikor meg tudok nézni. És nem csak a gépek miatt! (Csatlakoznék az előttem szólóhoz, remek film és bátran le lehet ültetni elé a nőnemű családtagokat is, mert egyáltalán nem csak a motorszexualitásról szól, hanem egy csomó másról is, hozzá pedig még helyenként nagyon megható és még több helyen nagyon vicces. Sir Anthony Hopkins pedig ebben is kitűnő. Sam. Joe)
Szóval az alaphelyzet adott volt. Kellett egy Indian a filmes kollekcióba! Azonban többszöri kutakodásra sem találtam olyat gyártót, aki készített volna. Sőt, olyat se, aki saját maga épített volna ilyet, legalábbis 1:60 körüli léptékben nem. Így kiindulási alap sem volt. Többször játszottam a gondolattal, hogy esetleg egy golyóstoll testéből lehetne megpróbálni, de soha nem találtam olyat, ami jó kiinduló pont lett volna.
Az újrapróbálkozás pár hónapja történt, amikor a helyi makettversenyen vettem kétkomponensű epoxy gyurmát. Bár a legtöbbször mellé nyúlok az ilyenek kiválasztásában, úgy voltam vele, hogy ha már itt vagyok egy olyan helyen, ahol hasonló dolgokra használják mint én, akkor nagy baj nem lehet belőle. Több kisebb-nagyobb projekten kipróbáltam tapasztalásképpen. Végül arra jutottam, hogy érdemes megpróbálni egy teljesen önálló dolgot is létrehozni. Az egyedüli dolog amit nem én készítettem, az egy pár nagyon lepukkant állapotú, Matchbox transitional kerék.
Maga a gyurma kezelése nagyon egyszerű. 1:1 arányban összekeverjük és megformázzuk nagyjából a kívánt formát. Inkább hagyjunk rá bőven, mert egyszerűbb csiszolni, mint később hozzáadni. Bár én is elkövettem ezt a hibát a hasmagasságnál. Ezután kell hagyni minimum egy napot száradni. Az itt kapott anyag egy rendkívül kemény, könnyen csiszolható és festhető felület lesz. A biztonság kedvéért csináltam pár vegyszeres próbát is, hogy mit is bír a dolog. Megnyugodtam, amikor a kromolux (kromofág helyett) sem volt rá hatással. Egyedül a pillanatragasztó az, amire kényes.
Itt még olyan, mint egy kerekes aligátor.
Kellett egy kis utólagos toldás.
Innentől indulhatott a csiszolás! Ilyenkor nagyon jól jön egy hobbigép. Hivatalosan, mini csiszoló és gravírozó készlet a neve. Egyszeri beruházás ez is, és nagyon hálás tud lenni .Ezzel a nagy anyagfölösleget könnyen és pontosan le lehet csiszolni. Miután ezzel megvagyunk jöhet a kézi csiszolás is. Minél finomabb papírral csináljunk annál szebb lesz a végeredmény. Én egészen polírpapír szintig folytattam. Bár utólag nézve maradt benne pár karc.
Ezután jött a mélyedések kialakítása. Vagyis a fenti nyitott rész, a kipufogó helye és a kitámasztóé. Előbbit szintén géppel csiszoltam (martam) ki, utóbbiakat egyszerű 1-es, 0,5-ös fúróval. Szerencsére az anyag nem törik, így ez is elsőre sikerült. A kitámasztó egy egyszerű drót, míg a kipufogó két fogpiszka hegye.
A gerincen is végig fut egy vékony sztirol csík. Itt volt gond a pillanatragasztó.
A farokrész külön darabként készült el. Először megvágtam a testet, hogy bele lehessen csúsztatni a sztirol lapot függőlegesen. Majd ehhez ragasztottam hozzá pillanatragasztóval a szárny további részeit. Érdemes csipeszt használni az ilyen műveletekhez, mert elég kicsi a fogódzkodó. A festést hobbiboltban kapható akril festékkel csináltam. Szerencsére gyorsan szárad, de mindenképpen kell hozzá egy lakk réteg ami fixálja, különben egy idő után lepöndörödik. Sajnos nem csak az epoxyról.
A szélvédő már a jól megszokott PET palackból lett kivágva és meghajlítva. A mattságát a pillanatragasztó okozta, de itt nem is akkora probléma ez.
A minta kialakítása több lépésből állt. A fekete csík szimpla alkoholos filc, míg a fehér csíkok és a matricák printvinyl-re vannak nyomtatva. Ugyanúgy mint, anno a Scion FRS-en. Emiatt is látszódik a vastagágkülönbség. Amit persze a fényképezőgépek szeretnek kihangsúlyozni.
Igazából ahhoz képest, hogy egy teljesen új irányvonal volt, elég zökkenőmentesen zajlottak a dolgok. Párszor alakítás közben leejtettem, de szerencsére ez nem okozott gondot. Utólag persze okosabb az ember és pár dolgot másképp csinálnék, de egyelőre csak ez az egy marad.
Végére azért még pár kép.
A Végeredmény. Igyekeztem hasonló jellegű talajt keresni.
Egy fehér plexi lap volt a megoldás
Burt Munro és az ő 1920-as Indian Scoutja
Sir Anthony Hopkins A leggyorsabb Indian forgatásán 2005-ben.
