MB-56 1800 Pininfarina

Sokszor előfordult már velem e lapokon, hogy egy-egy típus történetét outsource-oltam egy autós weboldal cikkére mutató linkkel. Olyan azonban most van először, hogy az a bizonyos autókkal foglalkozó weboldal a Matchboxszal is úgy foglalkozik, hogy ahhoz nehéz érdemben bármit hozzátenni. Azért megpróbálom.

2016. Csikós Zsolt még a Totalcarnál dolgozik és olyan cikket jegyez az 1967-es, BMC 1800 Pininfarina Aerodynamica Berlina koncepcióautóról, hogy arról csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Valahol a zseniális és a korszakalkotó közt félúton. Merthogy lefedi a Matchbox értelmezését is, tökéletesen – a vékony és vastag Superfast kerekek szakértő megkülönböztetésén egészen meghatódtam –, majdhogynem hiánytalanul. Ugyanabba a korosztályba tartozunk, ami magyarázat arra, hogy ugyanaz van a fejünkben erről az autóról. Igen, kölyökként én is, meg az osztálytársaim is azt gondoltuk, hogy ez igazából egy Citroen CX. Nem, nekem nem volt és igen, valóban menőség volt ilyet birtokolni. Tessenek kedves lenni átkattintani, minden szó aranyat ér! Csikós Zsolt, köszönjük szépen!

Amivel ki tudom egészíteni a Matchboxról szóló részt, az pár adat. A felemlegetett vékony kerekű, aranybogár verzió 1969-ben és 1970-ben regnált, ha ajándékszettben lakott, akkor racsing matricákkal a motorházfedélen és az ajtókon, vagy annak függvényében, hogy volt-e raktáron racsing matrica, csak a motorházon. 1971-ben ezt egy szintén ilyen kerekű, de a tudományos Matchbox szexualitás által barackszínűnek mondott, de inkább halványrózsaszín verzió követte, szigorúan racsing dekor nélkül. Nem kockáztatnám meg, hogy túl szép árnyalat, ennek ellenére ez a verzió a legértékesebb. Végül 1972-ben és 1973-ban a narancssárga verzió következett a vastag kerekekkel és a fentebb említett módon matricákkal, vagy nélkül.

BMC 1800 Pininfarina Aerodynamica Berlina. A koncepcióautó amiről gyerekként szentül meg voltunk győződve, hogy valójában egy Citroen CX.

Eléggé ütött-kopott szegényke és már a széles Superfast kerekű verzió, amihez a hátsó kerékjárati ívét át kellett szabni, hogy aláférjenek.

Akkoriból, amikor még egy nyíló ajtó nem ment csodaszámba. A belteret nem aprózták el, bár gyanítom a megmintázott tanulmányautón sem volt ez igazán másként.

Ha már kivételesen van hozzá dobozom, akkor következzék egy kis dobozfétis: Superfast Type C.

Rajongok ezekért a grafikákért!

Versenyfelfüggesztés és nagy sebességű könnyűfém kerekek.

Különleges autók kicsiben: Politoys Ferrari Dino Berlinetta Competizione Pininfarina

Ez a kis piros ékszer tulajdonképpen sárga kellene, hogy legyen. Ezen túl is számos érdekes jellemzővel bír, amik miatt szót érdemel ebben a rovatban. Kezdjük talán a nevével, hiszen ha akarom akkor ez tulajdonképpen nem is Ferrari, hanem egy, a nagy név oldalvizén vitézkedő önálló fogalom lett! Csak 1976-ban kapta meg a Ferrari logót, addig a saját nevük és jelvényük alatt futottak a  Dinok. A Dino név Enzo fiatalon eltávozott fiának, Alfredinonak a nevéből származik, az ő emlékére "hívtak így néhány Ferrarit" az idők folyamán.

A király új ruhája

A szóban forgó kocsi történetének kezdete visszanyúlik egészen 1967-ig, amikor a Ferrari bemutatott egy új versenykocsit a Dino 206 S típust. A motorja tulajdonképpen a korábbi P3 modell V12-esének a kettévágásával állt elő, az elődhöz hasonlóan középre beépítve. A verseny homologizációhoz szükséges 50 darab felét se gyártották le, és sok minden nehezítette akkoriban a termelést. Mire elkészült volna a szükséges mennyiség, addigra az autó is már korszerűtlenné vált volna, így fölhagytak a további példányok elkészítésével. Ám a 17. és 18. darabot karosszéria nélkül elküldték a Pininfarinához, hogy találjanak ki rá valami érdekes burkolatot. (Így került a dizájnercég neve is a kocsira.)

Az új kaszni tervezője az akkor 24 éves Paolo Martin volt. A meglévő alapokra egy akkor is már igen előremutató, elegáns, erősen legömbölyített, ám mégsem gömbölyű autót rajzolt meg. Alumíniumból készült váz és karosszéria, nagy és erősen ívelt ablakfelületek, szépen domborodó lemezek, fölfelé nyíló vékonyka kis ajtók, itt-ott némi egyenes vonalú, mozgatható stabilizátor szárny, hatalmas lámpák. Az összhatás nagyon jó lett. Egyből megjegyezték az új kocsit és a tervezője is ismert lett. A kocsi valódi versenyt nem látott, de az 1967-es Frankfurti autószalon egyik sztárjává vált. Talán a sárga szín is hozzájárult ahhoz, hogy a Ferrari/Dino a szokásosnál is nagyobb visszhangot keltett. Sokan látták volna szívesen az utakon is de az autó csak kiállításról kiállításra utazó mintadarab maradt.

Egy Jim Glickenhaus nevű amerikainak mégis csak sikerült végül az autót megszereznie és egy alapos felújítás után saját gyűjteményébe tennie a többi Ferrarija mellé. Mi több, a kocsi azért kísérletképpen a versenypályán is futott néhány kört és igen jó véleménnyel voltak róla a szakemberek. Érdekesség, hogy a szárnyak az utolsó pillanatban kerültek rá. Micsoda ötlet volt Enzoéktól, hogy egy tulajdonképpen selejtes szériát nem dobtak ki vagy kótyavetyéltek el, hanem a fiatal tervező tehetsége által a saját javukra, saját promóciójukra használták fel! Lehetséges, hogy ha összejön ez a versenyautó, akkor elveszett volna ez a modell is a többi között, így viszont egyből az abszolút hírnév felé fordult.

 

Vizes versenypályán keresztbe fordulva

Rózsaszín Párduc, más színben!

Az én 1/43 léptékű Politoys kisautómról csak látványban lehet elmondani, hogy könnyed, mivel – a kornak megfelelően - teljesen fémből van a karosszériája és az alja is. Csak az ülések és a műszerfal pici modulja műanyag. A színe Ferrari piros, ami egy egyetlen sárga példányban elkészült autó modelljének esetében több, mint melléfogás. A sárga autentikusabb, ütősebb és jobban megjegyezhető lett volna ráadásul. És mindezt egy olasz gyártótól.

Kicsit spórolósra sikeredett a modell a többi részletét tekintve is. A szárnyak maradtak fém színűek, az eredeti feketével szemben. Az ajtók teljesen átlátszóak, nem csak az ablak részük. Ez már megtévesztő is. Én is sokáig azt hittem, hogy ennek ilyen az ajtaja. Csak most, amikor újból kézbe került a negyven éve nálam levő kisautó és utánanéztem az eredetijének, akkor döbbentem rá, hogy ennek is „rendes” ajtaja volt, lemez+üveg összeállításban. Viszont finoman nyithatóak ma is (na jó, az egyik oldalon, a másik oldalon valahogy letört a felerősítés...). 

A kereke olyan amilyen, a kor és a gyártó sorozatterméke. Én fehérítettem be a felni részt, annak idején, talán hogy más vagy sportosabb legyen. Tökéletesen gurul, az idők folyamán a vékony tengely nem lágyult és görbült el.  A rugózása is kiváló, mivel – eredetitől eltérően - a kerék-kaszni rés elég nagy. Az első lámpák tulajdonképpen jók, de én dupla felfogató csonkot tettem volna bele, így a bura alatti dupla fényszórók imitációja is meglett volna. Kár hogy nem én terveztem a kisautót, sok mindent szebbre csináltam volna rajta, mert megérdemli. Jó, hogy vannak ilyen kisautók, így legalább a magunkfajta, szerény lehetőségekkel bíró autórajongóknak is lehet némi 3D-s (léptékhelyes) képük egy egy ritka de szép történelmi autószereplőről, amiről egyébként keveset lehet tudni.

Az esős verseny menője. A festéseket én követtem el anno, ifjú "restaurátor padavan" koromban. Az első szárny és a légbeszívó rács közötti folt egy csúnya öntési sorjás hiba, ami eredetileg egy rajtszám matricával volt elfedve

Itt még ép a teliüveges ajtó

Sajnos ezen az oldalon már letört a zsanér része az ajtónak, viszont megvillan a beltérben a szinte függőlegesen álló kormánykerék a párás ablakon át

A nap kisütött az eső után és így talán jobban látszik a jól kialakított hátsó lámpa. Rendszám minek egy ilyen autóra?