Egy újabb, történelmi
jelentőségű jármű a Matchboxtól, amin nem is látszik, hogy
történelmi jelentőségű jármű!
Lee Iacocca bosszúja Az
egyterűt abban a formájában, ahogy arra a jelenben a szóból
gondolunk egyértelműen Lee Iacoccának köszönhetjük. Az egész a
Fordnál kezdődött a hetvenes években. Részben az olajválság
miatt, a gyártók elkezdtek azon gondolkodni, hogy mi a csudát is
lehetne kínálni a családoknak az olyan rettenetes méretű, kombi
csatahajók helyett, mint
a Mercury Commuter – hogy valami Matchbox referenciát
említsek. A Fordnál Iacocca vitte az egyterű projektet, amit a
vezetőség nem sokkal a Chryslerhez történő átigazolása előtt
kaszált el azért, mert pont az előbb említett családi cirkálók
piacát féltették.
A
Chryslernél tovább engedték az ötletet, no nem azért mert olyan
nagyon jól működött a kristálygömbjük, hanem mert afféle
„minden mindegy”, világvége hangulat uralkodott a cégnél. A
Jimmy Carter elnöksége alatt működő kormányzat 1979-1980 közt
másfél milliárd (!) dolláros mentőövet dobott a haldokló
cégnek. Ennek java részét a Plymouth Voyager / Chrysler Town &
Country / Chrysler Voyager / Dodge Caravan néveken futó platform
kifejlesztésére fordították. A siker óriási volt, a Chrysler
rövid idő alatt visszafizette a kölcsönt és nem mellékesen
megvette az American Motors Company-t (AMC) és a Lamborghinit is.
A
sztori nagyon sokáig folytatható lenne, mert a személyautóra
szabott garázsokba beállítható családi csapatszállítók
tündöklésében és bukásában sokkal több van, de minket most
csak és kizárólag az első generációs Dodge Caravan érdekel. A
helyzet az, hogy megvan az 1984-es, USA katalógus ami bár nem a
legjobb minőség, de a műszaki adatok kisilabizálhatóak.
Öt év A
Matchboxnál az 1-75 sorban mindössze öt évig szerepelt mint
MB-68, vagy MB-64, többféle de egészen visszafogott, családi
járműre teljesen emészthető festéssel. Nekem a kedvencem amúgy
az 1984-es fekete, alul ezüst sávos premiermodell – van is
ilyenem még gyerekkorból, majd egyszer a jövőben biztosan
megmutatom. De! A története 1983-ban kezdődik, ugyanis bordó
fényezéssel és belsővel a Dodge kereskedőknek készült mint
promóciós modell. Ilyet szívesen birtokolnék, szerintem ez a
legszebb az összes verzió közül. Több spéci szettbe is bekerül,
a Virgin, British, Pan Am légitársaságok színeit viselve, a
repülős készletekben teljesen hiteles crew transport, de a
Parasites szériában szerintem rettentően beteg!
A
krómozott hűtőmaszk nagyon látványos, de a legnagyobb
attrakciója a nyitható oldalsó tolóajtó, amit gyerekként nagyon
szerettem. Érdekes, hogy míg egyes modelleknél a Matchbox teljesen
elhanyagolta, hogy a
műanyag ajtókat illessze a modell alapszínéhez, a Caravannál
nem. Minden verzióján olyan színű ez az alkatrész, mint a
fényezés. Ja és hát persze a Convoy kerék szinte mindennek jól
áll.
Amit
ebben a postban láthattok, az az 1987-ben és 1988-ban is regnáló
változat. Talán a szettek sugallják, de van egy olyan bármiféle
bizonyítékot nélkülöző megérzésem, hogy ez a design
eredetileg szintén egy légitársaságnak készült és a „Caravan”
helyett ott másnak kéne állnia. Legalább két, amerikai cég
színeit belelátom.
Szerintem
kitűnő kisautó, nem ez a legszebb festése, de autótörténelmi
szempontból külön érdekes.
A króm-túladagolás engem mindig levesz a lábamról!
Én ebbe legalább két légitársaság színeit meg logóját is belelátom. Nincs rá bizonyíték, de van egy olyan érzésem, hogy eredetileg ez is repülős szettbe lett tervezve és csak az utolsó percben cserélték le a feliratot.
A bal oldalon nincs hátsó ajtó...
Mert hogy csak a járda felőli oldalon van...
...egy működő tolóajtó, ami ennek a kisautónak a legnagyobb attrakciója.
Még a
blog kezdeteinél foglalkoztam a Matchbox, első generációs Dodge
Challenger értelmezéseivel. Azt hiszem
fennállásunk legrosszabb fotóit publikáltam ott és az eredeti
autó történetével sem foglalkoztam egyáltalán – erősen
útkereső időszak volt ez még, ami nem mentség, de magyarázat.
Úgyhogy úgy döntöttem előveszem a témát ismét. Főleg, hogy
időközben kiderült, hogy alighanem megvan a gyűjteményem
legértékesebb darabja is.
A kevéssé ismert
filmsztár Sok
menő muscle carnak volt olyan filmes szereplése, ami erősítette
legendás mivoltukat. A Mustangnak ott
a Bullit
– avagy San Francisco-i Zsaru, de én még embert nem hallottam így
emlegetni ezt a filmet –, a Chargernek a
Hazárd Megye Lordjai,
a Firebirdnek a
Smokey és a Bandita.
Én azt tapasztaltam, hogy a Dodge Challenger „főszerepelte”
Vanishing
Point
(Száguldás a Semmibe) valahogy a mi földrajzi koordinátáinkon
nem lett olyan kultikus, mint a fentebb említettek, pedig minden
megvan benne hozzá, hogy az legyen.
A
Challenger első generációja 1970 és 1974 közt készül.
Ízig-vérig Pony
Car és
Muscle
Car is
egyben, úgyhogy gyártásának négy éve alatt igen széles
motorválasztékkal kínálják, melynek legalján a 3,2 literes, 125
lóerős sorhatos, a csúcsán meg a 7 literes, Hemi V8 tanyázott
425 lóerőre hitelesítve.
A
Matchboxnál az 1974-es modellt mintázták meg, ezért következzék
ennek katalógusa alább. Ez már erősen az olajválság időszaka,
nagyon érdekes hogy a Challengert egy katalógusba teszik a közepes
méretű – bár számos karosszériaváltozatban létező –
Dart-al. Ez nagyjából valami olyasmi, mintha az Audi R8-nak jutna
két oldal a VW Passat katalógusban. Persze a gyártási adatok
magukért beszélnek! 1970-ben – ez úgy lehet, hogy az Egyesült
Államokban a modellévek nincsenek fedésben a naptári évekkel,
mint az közismert – 76 935 készül belőle, amiből 10 657
sorhatos. Aztán rendre 26 299, 22 919. 1973-tól már csak V8-as
motorral kínálják, akkor 27 930-at gyártanak, az utolsó évben
1974-ben pedig 11 354 példányt.
Érdekes,
hogy a Challenger többi generációjával is foglalkoztunk már a
blogon. Négy évig szunnyad a név, hogy aztán 1978 és 1983 közt
a (sóhaj) Mitsubishi
Galant Lambda Eterna
kupét értékesítik az USÁ-ban Dodge Challengerként, 1,6-os és
2,6-os sornégyes motorokkal, 77- illetve 105 lóerős
teljesítménnyel. Félreértés ne essék, japán autónak én
nagyon kívánatosnak találom, bár közel sem olyan legendás, mint
tengernyi más rizskályha, de talán pont ezért. Nade Dodge
Challangernek hívni az maga a szentségtörés.
25
évnyi Csipkerózsika álom után, 2008 óta ismét van Challenger.
Szerintem tökéletesen sikerült a retróhullámot meglovagolni,
nagyon jól hozza az eredeti hangulatát – nem utolsó sorban a
Matchbox és a Hot Wheels feldolgozása is kitűnőre sikerült.
MB-01 az utcai Az
ős-Challenger kétféle verzióban készült. Az utcai MB-01 1976 és
1980 közt készült, piros alapszínnel, fehér tetővel és
leggyakrabban króm beltérrel, ami a motorháztetőn lévő
légszipoltyúk színét is adja. 1981-ban kék lesz az alapszín, a
beltér pedig piros.
Ezzel
szemben nekem egy... Húha. Talán metál-almazöld verzióm van
belőle! Minden létező, általam ismert adatbázist átnéztem és
senki nem tud zöld változatról. Amikor e sorokat írom, akkor ott
tartok, hogy a nálam sokkal felkészültebb és óriás kapcsolati
hálóval bíró gyűjtő ismerőseim segítségét kértem a
nyomozáshoz, hogy ez mi lehet. A szent, antiópiai XLS-be annyit
jegyeztem be anno, hogy az eBay-en vettem. Ennyi év távlatából a
részletekre már egyáltalán nem emlékszem, de a legvalószínűbb,
hogy Angliából jött és nem hozzáértő eladótól, hanem
olyasvalakitől, aki kisöpörte otthon a padlást. Szemlátomást
játszottak vele, szóval én rögtön kizártam, hogy pre-production
darab lenne,
de a szakértői közvélekedés az, hogy ez bizony az.
Nekem
ez az egész pre-pro dolog misztikus, elképzelni nem tudom, hogy
ezek hogy kerültek ki a gyárból, illetve... Dehogynem! Ha úgy van
ahogy sejtem, akkor miért is ne köthetett volna ki egy gyermek
kezében, aki rendeltetésszerűen használta? Azért ennyi év után
rájönni, hogy mim van, eléggé hátborzongató érzés.
Nos,
kopottsága ellenére valószínűleg ez a(z egyik) legértékesebb
darab a gyűjteményemben.
MB-01 a versenyautó Hivatalosan
Dodge Challenger Hot Rod a változat neve, ami 1982-ben váltja az
utcait, de az én teljesen szubjektív véleményem az, hogy ez
inkább valami dragster, mintsem felpöckölt utcai autó. Az utcai
verzióról is valami olyasmi a véleményem, mint
az AMX Javelinről,
hogy nagyon hunyorítva adja csak ki az eredetit. Ez meg igazából...
Nos, kimondom! Nem tetszik! Az a benyomásom róla, hogy a Matchbox,
Hot Wheels-t akart készíteni és ez sikerült is nekik. Nagyon
harsány, nagyon amerikai ízlés, főleg a bányadömper méretű
kerékkel hátul.
A
„Revin' Rebel”... Húha, ezt hogy fordítsam le!? Szóval a
„Revin'” itt a motor túráztatott állapotban levését jelenti,
a „Rebel” meg ugye lázadó, szóval „Túrázó Lázadó” - márhogy nem kirándulni jár, na -,
vagy „Pörgő Motorú Lázadó”, ami a mi anyanyelvünkön
borzasztó, de angolul egészen frappáns. Szóval ez a verzió a
premiermodell, ami két verzióban készült: a mellékelt képeken
láthatóhoz képest fehér tetővel is. Szomorú érdekessége, hogy
az utolsó Matchbox kisautó, ami Angliában gyártottak. Erről
jegyzünk egy nagyon érdekes vendégpostot, javaslom figyelmetekbe!
A
citromsárga alapszínű, „Toyman” változat 1983-tól, 1992-ig
készül már Makaóban vagy Kínában. Egyértelműen a leggyakoribb
verzió. Az utolsó változat ami az 1-75 sorba bekerül, 1998-as –
közben számos spéci kiadásban is szerepel ronda, még rondább,
vagy egészen pofás festésekkel – de a „Toyman” utániakat
annyira rútnak találom, hogy szót sem szeretnék ejteni róluk.
Charlie Mack összesen 25 változatot jegyez belőlük, de a nekem
meglévőkön felül én négyet fogadnék be és ezekből egy a
mindenhol fehér Graffic Traffic.
A
Toyman verzió szerepel az MC-20 szettben is, ezért találjátok meg
ezt is a címkék közt.
Nem tudom... Nem rossz, de nekem csak nagyon hunyorítva adja ki az eredetit!
Egyértelműen játszottak vele.
Ennek ellenére nagyon úgy néz ki, hogy ez egy pre-pro változat - magyarázat a Szlengszótárban, illetve a postban is, de ezt tudjátok ha nem csak a képeket jöttetek nézegetni.
A kormány csak egy krómozott pizza! #regensemvoltmindenjobb
Ezek után azt hiszem be kéne szereznem belőle a széria pirosból, meg kékből is egyet-egyet.
Ez már az 1982-es, "Hot Rod" verzió.
Én ezt sokkal inkább valamiféle dragsternek látom, mintsem utcai autónak.
Létezik belőle fehér tetejű változat is, de nekem ez jobban tetszik.
Szomorú, de érdekes tény vele kapcsolatban, hogy ezek a változatú Challengerek voltak az utolsó, az Egyesült Királyságban gyártott Matchboxok. (Van erről egy kitűnő vendégpostunk, fentebb ott van rá a link.) Arról a tévhitről, hogy "az angliában gyártott Matchboxok sokkal jobb minőségűek voltak" meg csak annyit, hogy az ott, a csomagtérfedél bal felső csücskében egy ronda öntési hiba.
Ez nem az a példány, ami az ős-Challenger postban szerepel. Ez az MC-20 szettből van.
Ezzel a festéssel szerepelt a legtovább az 1-75 sorozatban, szóval a leggyakoribbnak tekinthető. 5-ös csomagban volt fehér alapszínnel is, ami legalább ennyire jól néz ki.
Emiatt a festés miatt (is) gondolom hogy ez versenyautó - dragster leginkább -, nem utcai hot-rod.
A hatvanas években a
Volkswagen Type 2 (T1) sikerét látva az amerikai autógyártók is
öntudatukra ébredtek. Kapcsoltak, hogy ilyen méretű és
rendeltetésű járműveket ők is tudnak.
A Type 2 Chryslerül Nyilván
a jenkik nem a farmotoros elrendezésben gondolkodtak – egyrészt
nem volt olyan motoruk az alkatrészes dobozkában ami elfért volna
hátul, másrészt a sík padló előnyei nem elhanyagolhatóak –
ezért a Chrysler is a klasszikus elrendezést választotta: A motor
elől a két ülés közt, mely a hátsó kerekeket hajtja. Ami
újdonság, hogy rájöttek, hogy az amerikai mércével kicsi –
„compactnak” hívja a lentebb látható katalógus is –, négy
méternél alig hosszabb haszonjárműveknek is van piaca és erre a
Volkswagen sikere ébresztette rá őket. A piac pedig ott volt, mert
a hatvanas években az USA büntetővámot szabott ki a könnyű
teherautókra. (Csak érdekességként: Ez csak a Type 2 teherjármű
verzióit érintette, a személyszállító változatokra nem
vonatkozott a büntetővám.)
A
Chrysler 1964-ben dobta piacra a Dodge A100-ast, ami kétajtós pickup ami a jelen post tárgya, illetve zárt
áruszállítóként létezett. A személyszállító verziókat –
függetlenül attól, hogy spártai, vagy személyautós
felszereltségűek voltak-e – Sportsman-nek hívták.
A
jenkik nem is lennének jenkik, ha nem abban gondolkodnának, hogy a
teljesítmény elad. Az A100 motorkínálata sorhatos, 2,8 literes,
101 lóerős blokkal indul, két további sorhatos lépcsőn át
érkezik meg a csúcsot jelentő két V8-ashoz, amiből az erősebbik 5,8
literes, 210 lóerős – természetesen az évjáratonként
a kínálat változó.
A
Matchbox az 1966-os modellévből mintázta meg a pickupot, de ebből
az évből nem, csak egyel korábbról tudok katalógust prezentálni.
Nyilván
nem egy legendás filmes jármű, de nekem még gyerekkoromból
emlékezetes, hozzá egy olyan filmből ami aztán végképp nem az
autóiról híres: Az 1980-as Dutyi dili (Stir Crazy) című filmben
használ egy Dodge A100-as kisbuszt a két főhős. (Remek vígjáték,
aki nem ismeri javaslom pótolja.)
A legszebb A
Matchboxnál 2013-ban debütál a kis Dodge A100-as és pont azzal a
kéttónusú, zöld-fehér festéssel, amire a filmből is
emlékeztem. 2016-ig marad az 1-xxx szériában, változatos
sorszámok alatt. Ugyanebben az évben két spéci kiadása is
napvilágot lát. 2019-ben egy 5-ös pakkban tér vissza – pont
abban, amiből ez
a Ford Bronco is van, tehát rá tudtok pillanatani ebben a postban.
2020-ban bekerül egy „Construction II” nevű ötös-csomagba
Gulf festéssel, ami alapjogon iszonyú menő. Ebben az évben
változtatnak az öntvényen – ami azért érdekes, mert azóta nem
volt új kiadás, de ha már ennyi pénzt beleölt a Mattel akkor
feltételezhető hogy idővel visszatér. A hátsó ablakokat – az
oldalsóakat is – „lefalazzák” és a
platón is hasonlóképp változtatnak, mint a DoKa T3-mon, de
ezzel ellentétben az A100 nem lesz műanyag. A Gulf festés mindkét
öntvénnyel létezik, érdekes verziót ad ki.
Amit
ebben a postban láthattok, a 2015-ös MB-16, amit az egyik legszebb
festésű, kortárs Matchboxnak tartok. Nem mondanám, hogy
különösebben bonyolult design, de nagyon ütős, szerintem az is
szépnek látja, aki amúgy nem pörög a haszongépjárművekre.
A
részletességével én elégedett vagyok, szerintem teljesen jó
játékautó, csak ne szállítana ez is oszlopot a fülkében!
Kicsikét butácska ábrázata van, de szerethető.
Nem mondanám különösen bonyolult mintázatnak, de nagyon látványos!
A kis Dodge-logó az ajtókon csillagos ötös!
Az eleje-hátulja felvett volna még egy kis festéket a világítótestek tájékán, de így is ez a legszebb változata.
Az utolsó változatán már "lefalazták" a hátsó ablakokat - az oldalsókat is - és a plató kialakítása is más.