A Matchbox történetében volt egy hosszú korszak, amikor előszeretettel készítettek sohasem létezett, fantázia szülte kisautókat, vagy mintáztak meg futurisztikus formájú tanulmányautókat. Mentségükre szolgáljon, hogy az utóbbiak akkoriban ultramenőségnek számítottak. Nekem alapvetően mindkettőtől lábrázásom van. Nem úgy ettől a Mazda tanulmánytól. Már gyerekként elcsavarta a fejem.
Azok a 70-es évek
Nem
kétséges, hogy a koncepcióautók aranykora a korai hetvenes évek.
Az autó showké szintúgy. Felettébb költséges kellékei ezeknek
a tanulmányautók a nagy gyártók számára. A Mazda 1970-ben
mutatja be az RX-500 tanulmányt Tokióban és el is lopja vele a
showt. A
tesztelők.hu részletesen ír a gépről és sorsáról, így
javaslom, hogy folytassátok ott az olvasást róla és aztán
térjetek vissza ide. A cikk megemlíti a többszínű hátsó lámpát
– ez az egyetlen részlet ami amúgy hiányzik a Matchboxról, mert
egyszerűen túl vékony a motortér fedele ahhoz, hogy kialakítsák.
Egy közlekedésbiztonsági tanulmány formába öntésével
kísérleteztek így. Ha az RX-500 gyorsított, akkor zölden
világított, ha folyamatos sebességgel haladt, akkor narancssárgán,
míg ha fékezett – sohasem fogjátok kitalálni – pirosan.
Népszerű tévedés, hogy az RX-500-ból három példány is készült. Nos, ez nem igaz. Az első Matchbox inkarnációja (többé-kevésbé) pontos, az első megjelenésekor narancssárgában pompázott és nem volt első lámpája. Később ezüst színűre fényezték át – én láttam róla fotókat zöldben is, de az könnyedén lehet retusálás eredménye is. Már eleve az kisebb csoda, hogy az autó önerőből mozgásképes. Akkoriban nem volt ritka, hogy a tanulmányok csak négykerekű szobrok voltak és akár még csak funkcionális kormányművük sem volt. Gondoljátok el hogy mennyire lehetett jó meló mozgatni ezeket a kiállítóhelyre. Láttam egy videót erről, valami olasz tanulmány kerekeit úgynevezett rugdosás által próbálták a megfelelő irányba fordítani, miközben próbálták feltolni egy meredek rámpán. Nos, ezzel szemben az RX-500 150 mérföld per órás csúcssebességgel (kb. 240 km/h) képes repeszteni.
Így jön-megy 2009 júliusában. Nem akarok bálványokat döntögetni, de egyrészt nem működik a hátulján a karácsonyfa-világítás - már ha az működött valaha is -, illetve... Szóval nincs szép hangja na! A csodaszép testhez valami öblös mély hangot, esetleg végletekig húzott, versenymotor visítást vár az ember. Hogy a mindössze 982 köbcentis - a Tesztelőknél lévő adat téves -, kétrotoros Wankel motor ilyen, haldokló turmixgép hangot adjon, arra nem számítottam.
ピンプマイライド
(Pinpumairaido)
Az
RX-500 mint MB-68 debütál 1972-ben. Övvonal felett narancssárga,
alatta fehér, a szélvédője lila, szóval a színezése inkább
csak utal az eredetire, mint követi azt, de maga a járgány egészen
meglepő részletességgel igyekszik visszaadni a valódi autót. Ez
egyértelműen a leggyakoribb verzió, amit három évig készítenek
ebben a formában. A zsanérok miatt a képek alapján azt
gondolnánk, hogy az utaskabin fedele nyílik felfelé úgy, mint a
fentebb már linkelt Dodge
Charger Mk lll esetében. Nos, legalábbis én ezt gondoltam
sokáig, mert soha nem volt ilyenem, aztán valamelyik osztálytársam
tulajdonában lévő darab segítségével világosodtam meg, hogy az
bizony a motorházfedélhez tartozik.
Az 1975-ös és 1976-os modellévekben bepirosodik az RX-500-as és rajtszámot, meg racsingcsíkokat kap, teljes a megőrülés a motortér és az azzal egy darabot képező beltér krómozásában és nem krómozásában is, de a legtöbb végeredmény olyan, mintha akkor esett volna le éppen a falunapos ringlispílről a táltos egyszarvú paripa és a repülő csészealj közül. Az én piros verzióm is ekkoriból származik, de óriási mázlimra semmi ilyesmi nincs rajta. Ezzel pont az egyik legritkább verzió ebből a két évből. (Ez úton is köszi Matchbox kollégának, hogy segített mindenféle adatbázisokból kitúrni, hogy egyáltalán ismert ez a változat.) Angliában aztán nem is készül belőle több.
1981-ben még egyszer visszatér, Hong Kong-ból. Sötétzöld alapszínben, éretlencitrom-zöld és sárga menjgyorsan-csíkkal és 66-os rajtszámmal aljasítva. Igazából ízlésesnek nem nevezném, de hogy őszinte legyek, a valóságban nem olyan veszélyes, mint ahogy elmondva hangzik, ugyanakkor kicsit sem vágyom rá.
1987-től pedig jönnek a teljesen az AS2-es (Ahogy Sikerül 2) szabvány szerint színezett bolgár verziók. Korábban már írtunk a kezdetben legitim Matchbox gyártásról Bulgáriában, ami később nagyon nem lett az. Itt aztán nagyjából követhetetlen színváltozatokban készülnek ki tudja meddig – az sincs kizárva, hogy még talán jelenleg is. Az én zöld alapszínű, citromsárga és bordó csíkos változatom is innen származik. Ezeknek az ára amúgy olyan esztelen magasságokba kezd emelkedni, hamarosan a gazdag ficsúrok nem Cristal pezsgőt fognak az óceánba locsolni papa jachtjának fedélzetéről, hanem bolgár Matchboxokat fognak parittyázni szupermodellek bikinibugyijainak gumijával. Amúgy én bevallom nem becsülöm őket sokra és becs' szó, hogy nem a szőlő savanyú. Van nekem is pár ilyen darabom, de alapvetően rém ízléstelennek találom a zömük színvilágát, a nyolcvanas évek óta tönkrehasznált öntőszerszámok pedig egyre gyengébb minőségű darabokat szülnek.
Az
eredeti ízig-vérig klasszikus Matchbox, gyerekkorom egyik vágyott
darabja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése