Ha van autó e
földkerekén, amit mindenki nemtől, kortól, faji hovatartozástól
függetlenül megismer, az bizonyosan a Volkswagen Bogár. Nem is
pocsékolnám a biteket típuselemzésre, szerepelt
már nálunk korábban is jó sok gyártótól Käfer,
akkor is igazoltan ellustálkodtam egy Totalcaros cikkre mutató
linkkel a dolgot – fellelhető a linkelt postban. A mostani post
egy olyan gyártótól származó változatról szól, melyet
leginkább az amerikai autók megmintázásáról ismerünk.
Hanging Ten
Teljesen
megértem, hogy egy
amerikai kisautó-manufaktúra VW Bogarat készít, pont annyira
része az ottani kultúrának, mint Európában – a kaliforniai
szörfös szubkultúrát meg ne is említsük! Illetve! Mit is
beszélek? Persze, hogy említsük! Azt már korábban tisztáztuk,
hogy az
1950-60-as években mindenből szörfös mobil lett, ami olcsó volt
és többé-kevésbé tűrte azt a bánásmódot, hogy csak benzint
töltöttek bele, karbantartást nem igazán látott. A
legendásan tartós VW Bogár pont ilyen. A Johnny Lightning
2002-ben dobta a piacra az első értelmezését az 1964-66 közötti
évjáratú Bogárból, amiről
aztán kismillió, jobbnál-jobb bőrt húz le. Ez a konkrét
darab pont ezt a szörfös életérzést lovagolja meg – legalábbis
én a tetején a két longboardból, meg a rendszámából
erre következtettem. A két deszka állati jól néz ki, de mivel
semmiféle rögzítő alkalmatosságot nem építettek alájuk,
egyúttal nagyon viccesek is, hogy a Bogár domború tetején egyensúlyoznak.
A
„HNG10” rendszám pedig az egyik legrégebbi szörfös kunsztra
utal. A Hang Ten – vagy Hanging Ten – az, amikor a szörfdeszka
vége már belemerül a hullámba, így a szörfös előre tud
menni a deszka elejére és a lábai mind a tíz ujját
kilógatja annak orra felett. Mivel az erőről tudjuk, hogy annak
karja van, ez a trükk leginkább csak a nehéz longboardokon
kivitelezhető.
Hang 10 kivitelezés közben, Kaliforniában, San Diegóban.
Nem
tudom évjáratilag értékelni a VW Bogár megmintázását, mert
őszintén szólva gőzöm sincs, hogy milyen 1964-1966 közötti
évjáratra jellemző jegyeket kellene rajta keresnem, de így szemre
minden megvan rajta és sok a kiemelt apró részlet. Egyetlen
apróságba tudok belekötni: mintha a tengelyek egy fél
milliméterrel hátrább lennének az ideálisnál, de ez is
csak bizonyos szögekből tűnik fel.
Remek
kisautó, vannak olyan változatai, melyek ha elém vetik magukat,
bizonyosan nem fogok tudni ellenállni nekik!
A festékkel kiemelt részletek nagyon jók! Gondolok itt az első indexekre, melyek nem csak "krómozást" kaptak, hanem indexbúrákat is, illetve a kis rácsos szellőzőkre.
A fém alvázból kialakított lökhárító már közel sem csillog úgy - valószínűleg sohasem tette ezt - mint a keréktárcsák, melyek persze műanyagból vannak. Szép részlet amúgy mind a kettő.
Ebből a szögből nagyon jól látszik, hogy a tengelyek ici-picit hátrább vannak, mint a tökéletes. A longboardokat semmi sem tartja a helyükön, de ettől még nagyon jól mutatnak. Undok ez a szín, az én monitoromon ezen a képen hasonlít legjobban arra az árnyalatra, amilyen a valóságban.
A beltér is klassz részletes, de ezt kénytelenek lesztek csak úgy elhinni nekem, mert lefotózni nem tudom.
Hang 10, lásd fent! Amúgy vicces, hogy a fotók mennyire kiemelnek bizonyos részleteket. A kézbe vett kisautón nem látszott, hogy ilyen koszos. Amúgy nem is bánom, hogy ilyen lett a képen, egy szörfös bogár szükségszerűen poros lesz, nem?
Mindig is vonzódtam a dobozautókhoz,
sokáig a Volvo 740-es volt álmaim netovábbja és míg a
korombéliek gyerekszobájuk falára Lamborghini Countach posztert
szerettek volna kapni, én a svéd családi verdát. Van egy
viszonylag kevéssé ismert sport(os) szögletes-roadster, amivel
valószínűleg ugyanígy alulmaradnék egy „kinek tetszik ez”
versenyben, de mint tudjuk, ízlések és pofontok különböznek
egymástól. Erről a gépről szeretnék egy kicsit bővebben
mesélni, természetesen a valós világba kisautóként való
kitüremkedése kapcsán.
Maaaargit! Noooormális vagy?
A nyolcvanas évek elején a
Cadillacnél valaki egy reggel azzal az ötlettel a fejében ébredt
fel, hogy „ej' milyen jó is lenne a
Jaguar XJS-el, meg a Mercedes-Benz SL-el
konkurálni!” Az kicsit sem zavarta, hogy az amerikai luxuskocsi
akkori, nem kicsit nagypapás arculatába – hol volt akkor még a
CTS-V, meg a CTS Sport Wagon – a
legkevésbé sem passzolt egy sportos, nyitható tetejű verda, így
kérdés volt, hogy ki is fog egy ilyen Caddyt megvenni. Így vagy
úgy, de 1982-ben felkerekedtek a GM zászlóshajó márkájának
emberei és Torinóba utaztak, hogy lepacsizzanak Pininfarinával,
aki vállalta, hogy megtervezi és részben gyártja is nekik a
csúcsverdájukat. Igen, gyártja – de erről bővebben majd kicsit
később! A tervezéssel nem nagyon kötötték meg az olaszok kezét,
mindössze annyit kötöttek ki, hogy az akkor az Eldorado sorozaton
használt hűtőmaszknak és a cég emblémájának – naná –
kell szerepelnie az autón. A Callisto – ismert még, mint a
Jupiter egyik holdja – kódnéven futó autó fejlesztését
1983-ban kezdték meg, míg az autó első példánya 1987-ben került
a szalonokba.
A végleges keresztségben Allanté
nevet kapott jármű az
Eldorado rövidített alvázára épült, de
nyomokban tartalmazott ezt-azt a Seville-ből
is. (A megfelelő generáció kiválasztása szerintem menni fog az
évszámok alapján a linkelt oldalon. Szerintem bátran
kijelenthetjük, hogy a Cadillac akkoriban ijesztően ronda autókat
gyártott.) A fenti megállapítások azonban csak a „belsőségekre”
vonatkoznak, mert magát a kasztnit a Pininfarina gyártotta. Nem
kell logisztikusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, hogy az Allanté
gyártása – meg gondolom költség oldalról is – maga volt a
rémálom.
Először az Eldorado alvázakat
megépítették Detroitban. Ezek hordoztak már olyan alkatrészeket,
mint a légkondi, kormányoszlop, műszerek és az elektronika nagy
része. Az alvázakat ötvenhatosával bepakolták egy átalakított
Boeing 747-esbe – ebből hármat tartottak csak az „Allanté
légihídhoz” – elreptették őket Itáliába. Az olaszok
megrövidítették az Eldorado alvázakat – értsd: kivágtak
belőlük egy részt, majd újra összehegesztették őket –
rászerelték a kasztnit és lefényezték. A félkész autókat
ráapplikálták egy szállítóállványszerűségre, majd
visszareptették az egészet az 5300 kilométerre lévő Detroitba.
Ott az autó megkapott minden olyasmit, amitől autó egy autó, azaz
első- és hátsó segédalvázakat, felfüggesztést, hajtásláncot,
kormányművet, fékeket, üzemanyagtankot, kerekeket és így
tovább. Majd a kész autókat 25 mérföldnyi futástesztnek
vetették alá, mielőtt azok kikerültek volna a szalonokba.
Jellemző amerikai barátainkra, hogy
nagyon értenek ahhoz, hogy sztaniolpapírba csomagolva különleges
csokoládéként próbálják meg eladni a világnak a... ööö...
ganét, így ezt az egész tizenezer kilométeres logisztikai
lidércnyomást nem átallottak a fentebb már említett, Berlini
Légihídra hajazó néven emlegetni, illetve a
„Világ leghosszabb szerelőszalagja” jelzős szerkezettel még
némi reklámot is csapni neki.
Itt már egyszer átrepülte az óceánt és újra Detroitba tart egy Allanté. Ez a kép és a többi lentebb erről a kitűnő oldalról származik.
Szerintem hosszasan veszekedhettek, hogy melyikük utazik a felső ágyon!
Csak a reptéri eszköz feliratából tudom megmondani, hogy ezeket is befelé rakodják és nem kifelé Detroitban.
Végszerelés Detroitban...
...mint ahogy itt is.
Kinézni kinéz, de nem megy
1987 szeptemberében az Allanté
megérkezett a bemutatótermekbe. A GM arra számított, hogy 6000
darabot értékesítenek majd évente a – finoman szólva – nem
éppen alacsony, 50 000 amerikai dolláros áru autóból. A bibi
csak az volt ezzel a dologgal, hogy sportkocsiért akkoriban az
emberek éppen úgy nem egy Cadillac kereskedésbe tértek be a
tengerentúlon, mint ahogy most itt a tengeren innen nincs olyan
őrült, aki a Daciához menne ilyenért. Szóval orrba-szájba
kellett reklámozniuk, de az első modellévben így is csak 3363
darab fogyott belőle, míg a másodikban még annyi sem, csak 2569.
Az ok? Hogy lomhák voltak és beáztak.
Az első két modellévben egy 4,1
literes V8-assal szerelték őket, ami 170 lovas ménest szabadított
az első kerekekre, egy négysebességes automataváltón keresztül.
Az 1690 kilós autót ez 9,3 másodperc alatt gyorsította 0-ról 100
kilométeres óránkénti sebességre, ami... háááááát...
1987-ben sem volt az a hű-de-haj-de nagy durranás, a negyed
mérföldet pedig 17,4 másodperc alatt futotta meg. Szóval a
„nagypapi autója” márkaimidzsre az Allanté esetében még
sikerült ráerősíteni a „kinéz, de nem megy” jellemző
teljesítményadatokkal is.
Az Allantékhez a kézzel mozgatott
szövettető mellé alapáron járt egy alumínium keménytető is,
amire szüksége is volt a tulajdonosoknak, mert szemük fényének
szövetteteje bizony beázott. A dolog pikantériája az volt, hogy a
GM tudott a problémáról, de nem akart több időt tölteni a
fejlesztéssel, holott a Pininfarina jó előre jelezte nekik, hogy
időre lenne szükségük, mert dolgozniuk kéne még a tetőn. Így,
ahogy eladták az autókat, vissza is hívták őket rögtön, hogy
kicseréljék az eredetileg beépített gumiszigeteléseket egy
gumi-habszivacs kombóra, de ennek ellenére az Allanték beáztak,
károsítva az ablakemelő- és az ülésmozgatás kapcsolóit,
szőnyegeket és egyebeket és ahogy a tulajdonosokat tömörítő
kluboldalt olvasgatva én látom a dolgot, ez így is maradt a típus
teljes élete során.
Gyorstapaszok
1989-ben a spanyolos hangzású, de
igazándiból számítógép generálta nevű autó – 1700 ilyen
mesterségesen előállított szóból választották ki végül a
nevét – új motort kap. A 4,5 literes V8-as már 200 lóerőt tud,
ami 7,9 másodperces, álló helyzetből 100 km per órára való
gyorsulásra jó. A váltó marad változatlan, a negyedmérföldes
gyorsulás pedig kicsivel több, mint egy másodpercet javul, már
16,3 alatt megy. A vászontetőt is átalakítják, így a beázási
probléma már nem olyan akut, de a 87-88-as modellek rossz
reputációja miatt 89-90-ben az eladások éppen csak hogy
meghaladják a 3000 darabos határt. Hiába tömik ki extrákkal az
autót – CD-játszó, vezetőoldali légzsák, Bose audiorendszer,
javított felfüggesztés – az Allanté nem hozza azt a kasszánál,
amit elvártak tőle.
Hogy a GM-nek igazán pechje legyen, a
Mercedes 1990-ben előrukkol az egy gombnyomásra nyíló-csukódó,
teljesen elektromos tetővel az SL szériában. (Ez előtt a Merci
roadstereknek is izommozgatású teteje volt csak.) A piac pedig
kegyetlen, a vevők ha már éppen 65 000 zöldhasút akartak
kicsengetni valamiért – igen, az ára is megszaladt egy picikét
1990-re – akkor igenis megnézik, hogy mire adják. Ráadásul az
egész fronthajtású Cadillac dolog nehezen csúszott le a torkukon
és ez nem csak az Allantére igaz, hanem a teljes, „elől van a
motor és elől is hajt” Caddy kínálatra. Ennyi pénzért
hátsókerék hajtást akartak, amin persze lehet vitatkozni, hogy
okos dolog-e, lehet ezzel kapcsolatban emlegetni a BMW-t, meg az
Audit is, de egyrészt én sohasem állok le vitatkozni vallási
kérdésekben, másrészt úgyis a végén a vevő szavaz a
pénztárcájával.
Lesz még rosszabb!
1991-ben amikor a GM azt gondolta, hogy
ennél már nem lehet rosszabb, ők mindent megtettek azért, hogy
kijavítsák az Allanté gyerekbetegségeit és mindössze kerek
2500-at adnak el az autóból, beköszönt 1992 és kapnak egy-két
újabb nagy pofont az autógyártás gonosz istenétől. A Bosch
gyártotta ABS-ek elkezdenek bedögleni az értékesített kocsikban.
Ha már nem garanciás a gép, akkor ez az apróság a javítás
számláján legalul 3000 és 4000 dollár közti végösszeget
eredményez. Ez a mélypont, összesen 1931 darabot sikerül csak
eladni abban az évben az amúgy is megtépázott hírnevű autóból.
Erős a gyanúm, hogy a GM-nél rájöttek valamire. Bár a Bosch
többször kéri őket, hogy juttassák vissza nekik a kiszerelt
hibás egységeket, hogy kiértékelhessék azokat, a GM egész
egyszerűen figyelmen kívül hagyja a kérést. Ez az én
olvasatomban azt sugallja, hogy az ABS elektronikák sorozatos
lerobbanása az ő hibájuk, nem a beszállítóé.
Hogy mindez ne legyen elég, az össze
87-92 között gyártott Allanté, Bose hangrendszere is elkezdett
érdekes dolgokat produkálni. Az erősítők kondenzátorai
elkezdtek kiszáradni és ezzel hazavágni a hangrendszert. Bár
tudom, hogy a blokkolásgátló elektronikája és a hangrendszer
erősítője bizonyosan jó messzire helyezkedik el egymástól egy
autón belül, a két elektromos rendszer típushiba szintű
meghibásodása valami olyasmit sugall, hogy nem fordítottak kellő
figyelmet ezek megfelelő hűtésére. Egy prémiummárka
zászlóshajójának szánt autóban ez messze több, mint
kellemetlen!
Repül a repül a! Cadillac Allanté szomorú szereplése az 1994-es Végsebesség című filmben. A jelenet azért butaság, meg az Allanté központi zára együtt nyitotta a csomagtartófedelet az ajtókkal.
Hagyd meg a legjobbat a
legvégére!
1993-ban a Cadillac Allanté már
60 000 dollárt kóstált és a kereskedések egyszerűen nem
tudták eladni őket. Annak ellenére nem, hogy ebben az évben a GM
egy 4,6 literes, 295 lóerős Northstar V8-ast pakol beléjük, ami
6,4 másodperces 0-100-as gyorsulásra jó, a negyed mérföldön
pedig 15 másodpercre. Lecserélik a Bose hangrendszert és az ABS
elektronikát is, de változatlanul nincs villanytető. Az erre az
évre vonatkozó, 4670 darabos értékesítési adat megtévesztő.
Attól ilyen csinos ez a szám, hogy a kereskedésekből az
Allantéket visszaszállították Detroitba, ahol a GM egy darabig
tárolta a kocsikat megrendelésekre várva, vagy fogta és
kiárusította őket az ajánlott végfelhasználói árhoz képest
lélegzetelállító kedvezménnyel, „mindössze” 45 000
dollárért.
A „nincs villanytető” három éve
gyilkolta az eladásokat és ezzel a Cadillac nem volt képes mit
kezdeni. Az első válságkezelési terv úgy hangzott, hogy
visszafogják a gyártást 1994-ben és 95-re kirukkolnak egy magát
a csomagtartóba összecsukó keménytetős, megjelenésében is
ráncfelvarrot Allanté változattal. A prototípus el is készült –
egy a közönség által nem látogatható magángyűjteményt
gazdagít – de végül a döglődő eladások után úgy döntenek,
hogy 22 millió dolláros veszteség – más források szerint 24
millió – után, de leállítják az Allanté projektet. Az autó
jó ideig utód nélkül marad egészen 2004-ig amikor piacra dobják
az XLR-t, de ez a Corvette származék már egy teljesen másik
történet.
Kicsiben tovább tartott
Meglepő módon a Matchbox kínálatába
pont abban az évben kerül bele az Allanté, mint amikor a
valóságban is napvilágot lát. Mivel a GM sok pénzt pumpált az
autó népszerűsítésébe, nem lennék meglepve, ha kiderülne,
hogy ez nem volt véletlen. Az Egyesült Államokban mint MB-72
jelenik meg, és egészen 1995-ig az 1-75 sorban marad, míg
Európában MB-65-ként jegyzik, de egy évvel korábban, 1994-ben ki
is vezetik ugyanebből a szériából. A Matchbox Allanté gyártása
pont egybeesik a cég legviharosabb éveivel, és mint tudjuk az
Universal- és Tyco éra alatt nem éppen a legjobb minőségű
dolgok kerültek ki a gyárból a jól ismert logóval. Az Allanté
kisautó értelmezésével úgy általában elégedett vagyok – na
jó, a pizzakormány és az elnagyolt beltér egy az ezeket a
részleteket szükségszerűen feltáró kabriónál kifejezetten
kiábrándító –, ezt
a fajta szendvicsszerű dizájnt én
kifejezetten kedvelem. Ugyanakkor nagyon könnyű kifogni csúnyán
összerakott, nagyon illesztési hibás kisautót. Az én példányom
sem tökéletes, az oldalt körbefutó piros csíkot adó műanyag
nagyon el van vékonyodva, ha erős fény alá kerül, akkor a fém
részek és e között átsüt a fény. Az e helyütt már többször
méltatott „nyolcpöttyös”
kerék meg mindennek jól áll, ennek a
gépnek is.
Az Allanté az 1-75 szériába olyan
őrülten sok verzióban nem kerül,
nekem azt hiszem, ez az ezüstszürke pont kielégíti az igényeim,
a rózsaszín elfajzása nélkül – a szemem! a szemem! – pont
jól meg is vagyok, de azért a spéci kiadásai közül van pár,
amit elfogadnék.
Az én példányom története annyiban
érdekes, hogy egészen 2009-ig egy amerikai haditengerészeti bázis
– na jó, kimondom, Hawaiion volt mindez – üzletében
porosodott, ahol felvásárolta a besült, nagyjából húszdarabos
készletet egy rokonom, hogy egészen mostanáig álljon nála, hogy
végül szerető gondoskodásomba tudjam venni 2012 közepén. Éppen
ezért az amerikai számozásával szerepel itt nálunk – na nem
mintha az európai kivitele bármiben is különbözne.
Felvállalom, hogy elfogult vagyok a
kisautóval, mert nagyon kedvelem a balsorsú eredetit, de talán
mindazok, akik hozzám hasonlóan vonzódnak a szögletesebb
megjelenésű autókhoz, osztani fogják lelkesedésem.
A hűtőmaszk és a szélvédő anyagából kialakított első világítótestek nagyon jók!
Ez a részlet itt oldalt egy picit baltával faragottra sikeredett, amúgy a benzintank beöntőnyílása lehet itt az eredetin. Az 8-dot kerék meg mindenen jól mutat.
A beltérért viszont kár. Nagyon elnagyolt és a kormánykerék egy pizza.
Viszont nagyon jól sikerült az autón teljesen körbefutó vékony csík.
Korai Allanté pirosban. Az eredetiekről készült képek forrása a Wikipédia.
Itt jól látszik az a körbefutó csík, amit fentebb, a Matchboxnál említettem.
Tulajdonképpen a fülke hátfaláig változatlan maradt, onnantól viszont kicsit átalakult a teherautó. Mintául a gyári nyerges Peterbilt hátsó részét vettem alapul, vagyis szerettem volna a sárvédőket meghagyni. Persze egyszerűbb lett volna levágni a hátulját és odaragasztani egy gyárit - mint a képeken látható van olyanom, de azzal mások a terveim -, ezért én a nehezebb utat választottam. Elsőnek lereszeltem a hátulját addig, míg a sárvédők teteje el nem tűnt. Itt már nagyon kellett vigyáznom, mert igencsak elgyengült a hátsó rész, csak két kis pálcika nyúlt ki hátrafelé. A nyerget egy Kenworth K100-as adta, persze azt is jócskán kellett faragni, míg ráillett a mixer hátuljára. Miután ez megvolt, kétkomponensű ragasztóval összeragasztottam és már csak a fennmaradó réseket kellett eltüntetnem. Persze ez a "csak" nem is volt olyan egyszerű, nagyjából négyszer-ötször végigcsináltam a 'felkennem, majd lecsiszolom részt", mire elfogadható lett. A hátsó rész és az alváz összehozása okozott egy kis fejtörést, de végül sikerült úgy megformáznom a hátsót, hogy az alváz kicsit alábújik, így rögzíti is egy kicsit.
A másik kisebb extra a kipufogó feltupírozása lett. Egy már a végeitől megfosztott kipufogós belteret használtam alapnak, mert szinte kincs, aminek még a dobon felüli részei is megvannak és épek. A donor ugyanattól a K100-tól jött, ami a nyerget is adta. Mivel annak sem voltak meg a végei, így a fülke alá kanyarodó részt vágtam ki, és abból terveztem az egyenes részt kivágni. Ám mikor odamértem, hogy mekkorára is vágjam, jött a felismerés, hogy mennyire jól mutat ilyen magasra, ferdén kivezetve. Eldöntöttem, hogy nem farigcsálom, hanem így ragasztom a helyére. Persze ez nem volt túl könnyű, de miután hagytam a ragasztót már egy kicsit száradni, úgy jobban oda tudtam illeszteni, kevesebb ideig kellett fogni a teljes száradásig.
A teljes végkifejlet előtt csatlakozott vontatmánynak a már korábban megismert neve nincs tanker trailer, ami eldöntötte a vontató színét is, ezért lett fekete. Pechemre pont két fújásnyira a vége előtt fogyott ki a fekete spray-m, pont olyat meg már nem kaptam, így vissza kellett mosnom az egészet. Ezt sajnos a paszta sem szereti, így azt is utána kellett még javítanom helyenként a következő színre fújás előtt. Az alvázat és a kipufogót króm effekttel fújtam. A beltér is igényelt egy kis festést, nem akartam ott se a krómot meghagyni. Az üléseket pirosra, a sofőr gúnyáját pedig kékre pingáltam. A séró fekete lett, az arcát pedig egy kis narancs és fehér kutyulásából összehozott árnyalattal kentem át. A külső cicomázására is rászántam magamat, miután begyakoroltam egy másikon, persze így sem lett tökéletes, de sokat dob az a kis extra ezüst festék a fekete felületeken. A két kürt és a tető helyzetjelzői is kaptak ebből a színből - a légszűrőkön kívül. Utóbbiak egy kis narancs pöttyel is gazdagodtak. Mivel ezen a kivitelen még ott domborodik a Peterblit logó oválisa a motorháztető oldalain, így azok kaptak egy kis pirosat, és persze a hűtőrácson levő is.
Végül már csak egy garnitúra viszonylag jó Convoy kerékszettet kellett keresnem, majd helyére tenni a kicsit átpolírozott szélvédőt, a belteret, a tengelyeket és a helyére pattintanom az alvázat. ezzel készen is lettem vele. Előkotortam hát hozzá a vontatmányt egy pár közös fotó erejéig. Szerintem jó párost alkotnak, de kíváncsi vagyok a Ti véleményetekre is, ne kíméljetek!
A cél az volt, hogy a felsőből az alsóhoz hasonlót csináljak, a középső kettő felhasználásával
Itt már a helyére ment a nyereg
Kicsit kigyengítettem a hátulját
Az első próba egy utánfutóval
A kipufogók miatt muszáj voltam összerakni, hogy miként áll neki
Itt találtak egymásra, mint a borsó meg a héja
Fogynak a rések, illetve összekötöttem a két sárvédő alsó részét
A nyereg műanyag alsó részét is átemeltem a donorról
Az utolsó pasztázás még csiszolás előtt
A második és egyben a végleges festés utáni állapot
Egy gyors próba száradás után
Egy kis csinosítgatás az egyhangú fekete ellensúlyozására
Sikerült megszüntetnem a terminátor beütését a sofőrnek
Állatok 1966-ot írunk. Javában dúl a polgárháború, a felkelők egy maroknyi
csoportja… a
Muscle Car éra. A GM piacra dobja a saját értelmezését a
Pony Car-ra, melynek az a karmája, hogy vadlovakat
fogyasszon reggelire. Úgy hívják, hogy Chevrolet
Camaro. Az autóipar nem az a hely, ahol egy ötlet sokáig maradhat
lemásolatlan, így ha a FoMoCo-nak a Ford
Mustanghoz kellett a Mercury
Cougar, akkor a GM nem maradhatott csak Camaroval. Így született meg a
Pontiac Firebird, mint a Camaro jobban felszerelt, jobban hangszigetelt, jobb
anyagokkal telepakolt változata. A két autó közötti hasonlóság zavarba ejtő –
oldalnézetből szerintem nem is könnyű őket megkülönböztetni –, hiszen azonos
platformra épülnek, csak a frontendjükben különböznek. A bennünket most jobban
érdeklő második generációnál sincs ez másként. A második generációs Camarót
amúgy lényegesen kevesebb motorral – hétféle – kínálták, míg a második
generációs Firebird-öt a gyártásának 11 modelléve alatt mit ad ég, pont 11
félével. Az utóbbihoz a GM-nél nem csak a Chevy alkatrészes dobozkáját túrták
fel motorok után, de a Pontiac és az Oldsmobile kínálatából is válogattak. A
kedvencem amúgy a 301 köbhüvelykes, azaz 4,9 literes, turbóval fejelt V8-as,
amivel az utolsó két modellévben volt rendelhető a Formula, meg a Trans Am
változat.
Ez miez?
Az amerikai autókkal kapcsolatban az a klassz, hogy van, hogy egy generáción
belül csak olyan apróságokban van eltérés, hogy milyen színűre festik a
motorblokkot, hová kerül egy-egy márkajelzés, de alakulhat úgy is, hogy az
egyik évben egy felszereltségi szinthez kötelezően egyféle motor tartozott, de
a következő modellévben már nagy hirtelenséggel komplett motorpalettákat lehet
rendelni. Ez azért „klassz”, mert az ilyesmi ismeretével lehet szakértőnek
lenni és keresni a kákán a csomót. (Figyelem! Az előző mondat iróniát
tartalmazott!) A Matchbox csak annyit írt a csomagolásra, hogy Firebird
Formula, évszámot nem, ezért a kedves felhasználóra van bízva, hogy kisüsse, mi
is az, amit kap és mennyire pontos. Az biztos, hogy a Firebird második
generációjának, első eresztését mintázták meg – ez látszik a frontendből.
Hogy mennyire nem vagyok szakértő, én jó darabig úgy tudtam
a történetet, hogy a Firebird Formulához kötelezően a 400 köbhüvelykes – 6,6
literes – V8-as tartozott. Hát egy frászt! Ha ezt nem csak én álmodtam meg valami
hagymázas rémálmomban valamikor, akkor is csak az első (két?) modellévre,
1969-re lehetett igaz. Az 1971-es katalógusban már rengeteg motor és váltó
konfigurációval rendelhető volt a Formula, kivéve az alap, 250 köbhüvelykes – 4,1
literes – sorhatost. De tegyük csak helyére ezt a kivitel dolgot!
Firebird, Esprit,
Formula, Trans Am Remek példát láthatunk arra, hogy némi festék, díszléc, felni vagy
dísztárcsa mennyit tud változtatni ugyanannak az autónak a megjelenésén, hogy a
különböző Firebird változatok mennyire más jelleget kölcsönöznek a gépnek.
Az alap (basic) Firebird a vékony pénztárcájú vásárló Tűzmadara.
Persze, opcionálisan rendelhető volt bele nagyobb motor – 71-ben a 350
köbhüvelykes V8-as –, meg belülre is ez-az, de szerintem igazából annak
szánták, aki felvágni akart azzal, hogy neki van pénze már Firebirdre, Camaro
helyett – vagy csak jobban tetszett neki a Firebird morcosabb orcája – de az
igazán mókás az, hogy az amúgy kifejezetten sportos, száguldást sugalló formájú
autó az alap kivitelében tiszta erőből nagyiautónak látszik. (Nézzétek meg a
katalógusképeket, ha nem hisztek nekem!)
Az Esprit az elegáns, luxus-sportkocsi Firebird. A korabeli
katalógus mindenáron el akarja hitetni a vásárlóval, hogy ez valami állati
spéci a többihez képest, de én megkockáztatom, hogy igazából ez csak sok-sok
krómcsik, meg talán némi plusz hangszigetelés. Azzal együtt nekem ez is
tetszik. A motorválaszték ehhez a géphez – legalábbis 1971-ben – a 350-es, meg
400-as V8-asból áll. Fogjuk rá, hogy az arany középutat testesíti meg, a
motorválaszték meg bőven elegendő ahhoz, hogy a manapság már-már kötelező
hárombetűs, „okosabb a kocsid, mint te”, elektronikus bizgentyűk nélküli
autóban valaki felültesse magát a felhő szélére.
A Formula Firebird-ök bármik
lehetnek az alap, sorhatos mocin- és a megjelenést javító krómcuccokon túl, de
a csúcson leledző Trans Am feltűnő festésén, és még feltűnőbb légterelőin
innen. Illetve… Szóval a premierévben még a Trans Am-hoz is „csak” a 400
köbhüvelykes moci járt alapból, de 71-ben már a 455 köbhüvelykes HO (High
Output – kb. Magas Teljesítmény) V8-as blokk. A Formula is lehet éppen olyan
veszedelmes állat, mint a Trans Am – mondom mindezt úgy, hogy én azt, ami a
Matchbox megmintázott, az első három modellévből származónak gondolom. Példának
okáért a Trans Am kivitel alaptartozéka egy olyan légszipoltyú (Ram Air) aminek
a beszívó nyílása a szélvédő felé néz. Ezzel szemben a Formulához opcióként
rendelhető volt egy olyan páros beömlő – ez az extra amúgy ott van a Matchboxon
–, amelyek nyílásai előre néznek, és rendelhető volt a fentebb már citált 7,5
literes HO blokkal is… A többit rakjátok össze! A Formula a Trans Am-hoz képest
sokkal ártalmatlanabbnak tűnik – mondjuk, azért azt már nem merném ráfogni,
hogy sleeper lenne –, de a tulajdonos pénztárcája vastagságának függvényében
simán lehet olyan vadállat, mint a Trans Am.
Mennyi az annyi?
A fentiek függvényében teljesen jogos a kérdés, hogy mit tudhattak lóerőben
ezek a járgányok. Ha elkezditek lapozgatni a katalógusokat, vagy az internetes
adatbázisokat, akkor elég nagy szórással kaptok teljesítményadatokat – vagy
éppen sehogy sem. Ennek számos oka van. Egyfelől a gyártók szándékosan a
valóságosnál alacsonyabb teljesítményadatokat publikáltak, hogy a vásárlók
kedvezőbb biztosítási besorolásba kerüljenek. Másfelől a különböző
modellévekben eltérőek lehettek a teljesítményadatok, még az elvben azonos blokkok
esetében is, mert… Hú, mert mondjuk a gyártó karburátor beszállítót vált, vagy
mert a hetvenes évek végén olyan károsanyag-kibocsátási normákat vezetnek be az
Egyesült Államokban, amiket az akkori technológiákkal – katalizátoron innen –
úgy tudnak teljesíteni rentábilisan, hogy agyonfolytották a bazi nagy
hengerűrtartalmú blokkokat. Szóval az 1970-es modellévből túrtam adatokat,
melyek szerint az alap Firebird-től a Trans Am-ig, 155-, 255-, 265-, 330-, 345
lovat számlálnak a ménesek, de ezeken persze még változtathat az, hogy mit
ikszelt be az extralistán a megrendelő.
Metál-ropi Mint arra utaltam volt, tavaly
októberben körbeörömködtük a kék, premierváltozatot. Akkor megállapítottuk,
hogy jó és ezt tartom is, ebben a méretarányban, a játékszer kategóriában
tényleg az. Még tavaly azonban születetett belőle egy recolor, amit – hogy kegyetlenül
őszinte legyek – nem is akartam megvenni, mert az első kék sokkal jobban
tetszett, mint az elvben arany, gyakorlatban metál-ropi színű recolor. Viszont
kimaradt az eredetiről történő értekezés, úgyhogy a riadóláncot beindítva végül
Tommi kolléga bezsákolta nekem a metál-ropiszínű áramvonalat. Most amúgy, hogy
elnézegetem a képeket, még tetszik is.
Szép, részletgazdag modellt rittyentettek a Formula
Firebirdből és egyáltalán nem csak a festék gazdag használatával érték el ezt.
Tényleg csak a kákán is csomó keresés hogy, az orrán lévő szipoltyúk egyedül
azok, amivel nem vagyok elégedett, azoknak is úgy kéne kinézniük, mint mondjuk
a hűtőrácsnak, kéne, hogy valamiféle mélységük legyen, ne pedig csak egy függőleges
falban kezdődő kitüremkedésnek kéne látszaniuk. Nagy szívfájdalmam azonban a
beltér. Csak azért, hogy a hátsó lökhárító krómozott legyen – mely egy darab
műanyagból van a beltérrel – belül is minden króm, mintha felrobbant volna odabent egy
T-1000-es, és igen, még a kormánya is pizza.
A recolor más rendszámot kapott, mint az első változat, de
sajna ez a részlet az én példányomon pont egy picit elmosódott, és nem vagyok
biztos, hogy az utolsó két karakter mi a táblán. Az
Ikarus256 módszerrel desifrírozott rendszám eleje a „Piece” szót adja ki,
ami egyszerűen darabot jelent, de hogy értsük is a poént, ahhoz biztosnak kéne
lennünk az utolsó két karakterben is.
Röviden összefoglalva: A játékszer kategóriában teljesen
felvállalható minőségű darab, a színe pedig abszolút ízlés kérdése. Ahogy
elnézem a korabeli katalógusokat, egészen közel áll ahhoz, ami az egyik fedelén
látható.
Kezdetnek némi katalógus-túladagolás. Az első a sorban az 1970-es.
Itt kezdődik az egy évvel későbbi. Érdemes összehasonlítani az előzővel, hogy milyen sokat változtak a különböző kivitelek speckói egy év alatt!
Ez egészen olyan szín, mint a Matchbox.
Csak a motorháztetőn lévő két dudorba tudok belekötni - már ami a külsejét illeti.
A részletek végre nem csak festékfoltokból jönnek!
Ez a kerék egyre többet szerepel mostanában a Matchboxnál és bizony mindenféle járműnek jól állnak!
A hátulja is remek, sajna a rendszám utolsó két karakterét nem tudom kibogarászni.
A beltér azonban borzalom. Odabent felrobbant egy termosz krómfagyi, a kormány pizza...