Az
1957-es
Chevy Bel Air-ek – és egy, illetve két évvel fiatalabb bátyjai
– iránti rajongásom nem újdonság hevenyészet webnaplónk
visszatérő olvasói számára. A fenti linkre nem csak azért
érdemes kattintani, mert szemenszedett lekattintáslotyók vagyunk,
hanem mert ez alkalomra egy a korát jelentősen megelőző testvérét
szeretném bemutatni, így tán nem árt felidézni, hogy mi fán is
terem.
Nomád
Őrülten
nehéz megmondani, hogy az 1955-ben debütáló Nomad pontosan mi is.
Azt egyszerűbb, hogy mi nem. Nem egy egyszerű személyautó alapú
áruszállító, hiszen arra a Chevroletnek volt a 150-es, meg a
210-es sorozatból is – akkor a felszereltségi szintek úgy néztek
ki náluk, hogy 150, 210, Bel air – megoldása, ablakok helyett
lefalazva, ahogy kell. Nem is ablakokkal felextrázott áruszállító,
mert az meg a Handyman volt, szintén 150-es és 210-es
felszereltséggel. Nyilvánvalóan nem családi kombi, mert annak
magyarázatra nem szoruló okokból négy ajtaja van. Ilyen is van,
az a Townsman – bár lehetséges, hogy az csak 210-esként – meg
a Beauville, ami meg megkapta a Bel Air felszereltséget. Szóval
ezek mind nem a Nomad.
1955-ös Chevrolet kombi katalógus. A borítón a zászlóshajó, a Nomad.
A második-harmadik oldalak is javarészt a Nomadról szólnak.
A negyedik-ötödik oldalon ott a többi testvére is. Itt jól látszik, hogy a Nomad miben más, mint a többiek.
A hátsó borító mi másról is szólhatna, mint megint a Nomádról.
Ez nem szerepel a katalógusban, mert az személyautókról szól, ez meg egy Van. Egészen pontosan 150-es sorozatú, 1955-ös Chevy Van.
Minek nevezzelek?
Átnéztem
egy csomó korabeli GM brossúrát és technikai leírást,
össze-vissza hol csak Nomadnak, hol meg Nomad Bel Airnek, máshol
meg Nomad Bel Air Station Wagonnak hívják a drágát. Magán az
autón oldalt, egészen hátul szerepel is egy Bel Air felirat,
szóval valószínűleg a középső változat lehet a helyes
megfejtés. Én minden esetre innentől mosom kezeim abban a
kérdésben, hogy mi is a neve ennek az autónak.
Ez mi ez?
Akkor
mi? Akármennyire bénán is hangzik, a Nomad egy kupé-kombi, amit
telepakoltak minden olyan extrával, mint a táplálkozási lánc
csúcsán álló kupé párját, a Bel Airt. Hogy még jobban
elkülönüljön a testvéreitől, a b-oszlopot megvastagították és
megdöntötték, ugyanannyira mint a hátsó ajtót és szélvédőt.
Nem kétséges, ettől sokkal jobban néz ki, de bizonyosan
pocsékolja a rendelkezésre álló helyet, amitől minden normális
asztalos, vízvezetékszerelő, vagy bárki, aki munkakombit használ,
bőszen szentségelt volna. Szóval a Nomad az egy kétajtós, jól
felszerelt, nem különösebben praktikus kombi. Önellentmondás?
Hát persze! Hogy kinek szánták mindezt 1955-ben? Én bizony meg
nem tudnám mondani, de szerintem a GM-nél sem tudta senki. Ma már
könnyen rávágjuk, hogy olyasvalakinek, aki sportos életmódot él,
be akarja tenni hátra a golfütőit, a síléceit, a kempingcuccát,
a hegymászó felszerelését és nem akar lemondani a kényelmi
felszerelésekről, nem akarja a beltér szövetborítását vinylre
cserélni, és ez a második, játszó autója. Na de 55-ben? A
szörfösöknek egy új autó túl drága móka lett volna.
A
vége a történetnek az lett, hogy bár a közönség értékelte a
Nomadot, az eladások közel sem voltak olyan rózsásak, mint ahogy
a GM remélte. Mindössze 8368 darab fogyott belőle – és ezzel az
első generációnak számító, de markánsan eltérő kinézetű
56-os és 57-es modellhez képest ebből ment el a legtöbb –, míg
a szerintem hozzá legközelebb álló Handymanből is 17 936. Hogy
értsük, hogy ez mekkora érvágás lehetett a GM-nek, látnunk
kell, hogy a két- és négyajtós kombi változatok – beleértve
az áruszállítókat is – mindössze kétféle
karosszériaváltozatot adnak ki, míg a Nomad egy a többiektől
jócskán eltérő harmadikat. Irgalmatlan sokba kerülhettek a
szerszámok és nem hiszem, hogy a Nomad visszahozta a befektetést.
Abban az évben egyetlen Chevy volt, ami rosszabbul fogyott, mint a
Nomad, mégpedig egy bizonyos üvegszál karosszériás sportkocsi,
bizonyos Corvette. Abból mindössze 700 darab – nem írtam el –
kelt el, és így nagyon kevésen múlott, hogy egy autóipari
legenda meg se szülessen. Persze,
ez
már egy másik történet, melyet elmeséltünk már egyeszer.
Biztos, hogy a Nomad szép, de egy kombi nem praktikus két ajtóval.
Az
1955-ös Nomad a motorháztető alatt is olyasmit hordott, amivel nem
kellett szégyenkeznie a gazdájának. Mindössze egyetlen blokkal, a
265 köbhüvelykes (4,3 liter), V8-as small blockkal (bruhaha) volt
rendelhető, de ez háromféle változatban is érkezhetett. A
kéttorkú karburátoros alapváltozat 162 lóerőt tudott, a „Power
Pack” opció a négytorkú karburátorával és más
teljesítménynövelő extrákkal már 180 pacit adott le, míg a
modellév közben bevezetett „Super Power Pack” opció, magasabb
kompressziójától már 195 paci szaladgált a motorban. Váltóból
a háromsebességes manuális volt az alapváltozat, de kínálták
3+1 (overdrive) manuálissal, illetve mindössze kétsebességes
Powerglide automatával.
János legyen...
A
Johnny Lightning 2000-ben,
még
a Praying Mantis éra alatt dobja piacra az 1955-ös Chevy Nomad
értelmezését. Ha minden igaz, akkor pont e post tárgya, a White
Lightning sorozatba tartozó – ami nagyjából annyit tesz, hogy
fehérfalú abroncsai vannak –, kék-fehér verzió a
premiermodell. Hogy rövid legyek: nem tudok belekötni. Az arányok
jók, a kiemelések és az apró részletek ott figyelnek a helyükön.
Még azt is megkockáztatom, hogy a későbbi Nomádok – merthogy
elkészítették az 1956-ost és az 1957-est is – közül is ez
sikerült a legjobban, a többi 1955-ösről meg nem is beszélve.
Irtózatos csicsahalmot sikerült erre a remek öntvényre
szabadítaniuk a későbbiekben, ami meg amúgy elfogadható kivitel
lenne, valahogy – szerintem legalábbis – nem mutat olyan jól,
mint ez. Igaz,
van
egy „félkész projektautó” változat, amit nagyon szívesen
birtokolnék. Extra, hogy a motorháztető nyílik és odabent
megcsodálható a V8. A háromhüvelykes kategóriában szerintem ez
a legjobb 1955-ös Chevrolet Nomad értelmezés – legalábbis
eddig. Érdemes ránézni
a
Greenlight 55-ös Bel Air-jére, hiszen a két autó az a-oszlpig
ugyanaz – mármint az eredeti, nem úgy értem, hogy a két
kisautógyártó cég másolta volna egymást. Ugye, hogy a Johnny
Lightning messze jobb?
Rengeteg apró részlet mind a helyén és az arányok is jók. A motorháztetőn azt a valamit az amerikai Chevy szleng időnként madárnak hívja. Ördög tudja, én még nem láttam madarat a szárnyai végén két függőleges vezérsíkkal.
Ott lakik a V8!
A fehérfalú abroncsai miatt tartozik a White Lightning sorozatba.
És igen, még a kormánya sem csak egy pizza!
A hátsó végén ott a Bel Air felirat, mint az eredetin. Akkor most hogy is hívják ezt az autót pontosan?
Egy ilyen helypocsékoló hátsó kialakítástól minden jó munkásember szentségelt volna, de vitán felül szép.