Ez
a kis piros ékszer tulajdonképpen sárga kellene, hogy legyen. Ezen
túl is számos érdekes jellemzővel bír, amik miatt szót érdemel
ebben a rovatban.
Kezdjük
talán a nevével, hiszen ha akarom akkor ez tulajdonképpen nem is
Ferrari, hanem egy, a nagy név oldalvizén vitézkedő önálló
fogalom lett! Csak 1976-ban kapta meg a Ferrari logót, addig a saját
nevük és jelvényük alatt futottak a Dinok. A
Dino név Enzo fiatalon eltávozott fiának, Alfredinonak a nevéből
származik, az ő emlékére "hívtak így néhány Ferrarit" az idők
folyamán.
A király új ruhája
A
szóban forgó kocsi történetének kezdete visszanyúlik egészen
1967-ig, amikor a Ferrari bemutatott egy új versenykocsit a Dino
206 S típust. A motorja tulajdonképpen a korábbi P3 modell
V12-esének a kettévágásával állt elő, az elődhöz hasonlóan
középre beépítve. A verseny homologizációhoz szükséges 50 darab felét
se gyártották le, és sok minden nehezítette akkoriban a
termelést. Mire elkészült volna a szükséges mennyiség, addigra
az autó is már korszerűtlenné vált volna, így fölhagytak a
további példányok elkészítésével.
Ám
a 17. és 18. darabot karosszéria nélkül elküldték a
Pininfarinához, hogy találjanak ki rá valami érdekes burkolatot.
(Így került a dizájnercég neve is a kocsira.)
Az új kaszni tervezője az
akkor 24 éves Paolo Martin volt. A meglévő alapokra egy akkor is
már igen előremutató, elegáns, erősen legömbölyített, ám
mégsem gömbölyű autót rajzolt meg. Alumíniumból készült váz
és karosszéria, nagy és erősen ívelt ablakfelületek, szépen domborodó lemezek, fölfelé nyíló vékonyka kis ajtók, itt-ott némi egyenes vonalú, mozgatható stabilizátor szárny, hatalmas lámpák. Az összhatás nagyon jó lett.
Egyből
megjegyezték az új kocsit és a tervezője is ismert lett. A kocsi valódi versenyt nem látott, de az 1967-es Frankfurti autószalon egyik sztárjává vált. Talán a
sárga szín is hozzájárult ahhoz, hogy a Ferrari/Dino a
szokásosnál is nagyobb visszhangot keltett. Sokan látták volna
szívesen az utakon is de az autó csak kiállításról kiállításra
utazó mintadarab maradt.
Egy Jim Glickenhaus nevű
amerikainak mégis csak sikerült végül az autót megszereznie és
egy alapos felújítás után saját gyűjteményébe tennie a többi Ferrarija mellé. Mi
több, a kocsi azért kísérletképpen a versenypályán is futott néhány kört és igen jó
véleménnyel voltak róla a szakemberek.
Érdekesség,
hogy a szárnyak az utolsó pillanatban kerültek rá. Micsoda ötlet
volt Enzoéktól, hogy egy tulajdonképpen selejtes szériát nem
dobtak ki vagy kótyavetyéltek el, hanem a fiatal tervező tehetsége
által a saját javukra, saját promóciójukra használták fel!
Lehetséges, hogy ha összejön ez a versenyautó, akkor elveszett
volna ez a modell is a többi között, így viszont egyből az abszolút
hírnév felé fordult.
Vizes versenypályán keresztbe fordulva
Az esős verseny menője. A festéseket én követtem el anno, ifjú "restaurátor padavan" koromban. Az első szárny és a légbeszívó rács közötti folt egy csúnya öntési sorjás hiba, ami eredetileg egy rajtszám matricával volt elfedve
Itt még ép a teliüveges ajtó
Sajnos ezen az oldalon már letört a zsanér része az ajtónak, viszont megvillan a beltérben a szinte függőlegesen álló kormánykerék a párás ablakon át
A nap kisütött az eső után és így talán jobban látszik a jól kialakított hátsó lámpa. Rendszám minek egy ilyen autóra?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése