Fura módon és úgy vagyok bedrótozva, hogy a hétköznapi autók – uram bocsá' haszonjárművek – sokkal jobban foglalkoztatják a fantáziámat, amit a szupersportautók. Szerencsére barátom és szerzőtársam annyira elkötelezett rajongója egy márkának, hogy még a nickneve is ez – nem, nem Tata Telcoline – és így némileg ellenpontozza az én becsípődésemet. De ő meg ugye azzal a márkával kapcsolatban rendelkezik némi – bocsánatos – csőlátással. Úgyhogy erőt vettem magamon és felkavarandó az állóvizet egy egész hetet a Maranellói márkának szentelünk!
Negyvenedik szülinapi ajándék
A Ferrari F40 egy
középmotoros, hátsókerék hajtású sportkocsi, mely Nicola
Materazzi vezetésével terveztek. Megjelenése a Pininfarina stúdió
munkáját dicséri. Az utcai verziók 1987 és 1992 közt készültek.
A cég negyvenedik születésnapi modelljének készült, a 288 GTO
utódjaként, mely szintén Materazzi munkája. Szomorú
nevezetessége, hogy az utolsó Ferrari, amit maga a Commendatore,
Enzo Ferrari is jóváhagyott.
Nagyon kevésen múlt, hogy a 400 darabos szériának szánt, de végül 1315 példányban készült, korának legerősebb és legdrágább Ferrarija meg se szülessen. Még 1984-ben Materazzi azt javasolta főnökének, hogy az utcai autókat promótálandó, készítsenek egy autót, amit a híres-hírhedt B-csoport, 4-literes (2,857 köbcenti, ha turbó motoros) kategóriájában indítanának. Akkoriban az a kritika érte a Ferrarit, hogy túlságosan is „puhák” az autóik, ráadásul a Porsche 1986-ban előrukkolt a 959-essel is, így igazán jó ötletnek tűnt megmutatni a versenypályákon, hogy mire képesek. Materazzi megkapta az engedélyt a projektre, de csak a rendes munkaidőn kívül dolgozhatott rajta.
1986-os szezon végére a FIA megszüntette a B kategóriát, pont akkor amikor már elkészült öt, 288 GTO Evoluzione versenyautó. Csak éppen nem volt olyan versenykategória, amiben indulhattak volna. Azt a sorsot szánták nekik, hogy a leghűségesebb – és legvastagabb pénztárcájú – Ferrari rajongóknak értékesítik az utcai használatra nem használható autókat. Szerencsére az egyik gyári tesztsofőr meggyőzte a Commendatorét, hogy ne dobja ki az ablakon Materazzi szerelemprojektjének gyümölcseit és hagyja tovább dolgozni egy utcai verzión. Ferrarinak tetszett a szupergyors, szuperkompetitív, de spártai modell ötlete. Így engedte tovább dolgozni Materazzit, de nagyon rövid határidőt szabott meg, 1986 júniusában mindössze 11 hónapot engedélyezett, 87 nyarára kész kellett lennie az új modellnek.
Az elkészült F40, ötsebességes manuális váltója a hátsó kerekeken keresztül szabadította az útra a 288 GTO átdolgozott motorjának erejét. A 2,936 köbcentis, 90-fokos V8-as motor két turbófeltöltőt és köztes hűtőt is kapott. Teljesítménye 471 lóerő 7000-es fordulaton és 577 Nm már 4000-es fordulatszámnál. Egészen 1990-ig nem volt katalizátor a kipufogórendszerben, mikortól az Egyesült Államokban már előírás lett ezek használata.
További érdekes
infókért és nem akármilyen képekért ajánlom figyelmetekbe a
Player.hu cikkét, illetve az alábbi videót, ami mindent megmutat,
kívül, belül, ahogy vágtázik és lángot köp, igazi élvezet
cirka hat percben!
11 évnyi F40
A Matchbox 1-75
sorozatába 1989-ben kerül be az F40 mint MB-24 és utoljára
2000-ben szerepel ott, mint MB-18 (az USÁ-ban mint MB-23). Az a
ritka helyzet állott elő, hogy szubjektív és vitatható
véleményem szerint pont ez a kettő, a premier- és az utolsó,
elbúcsúzó modell a legszebb és mind a kettőt meg is tudom
mutatni! A köztes időben összesen 24 változatban jelenik meg az
F40-es az 1-75 sorban és spéci kiadásokban, de a zömük olyan
elbaltázott ronda, olyan ocsmány festéseket és lehetetlenül
ronda kerekeket kapnak, hogy ha én a Ferrari marketingese lettem
volna, ráküldöm a Cosa Nostrát, hogy dobjanak napalmot az éppen
aktuális tulajdonosára a Matchboxnak. Ez pont a legsötétebb
korszaka a Matchboxnak, az Universal és Tyco éra. Érdekes, hogy az
1997-es Mattel felvásárlás után még van három iszonyúan csúnya
F40 a kínálatban, majd 1998-1999-2000-ben születik három csinos
verzió – köztük ugye az utolsó, amit láthattok is itt.
A képaláírásokból kiderül majd, de azért leírom itt is: A jellegzetes Ferrari pirosra (hexadecimális kódja #ff2800, azaz 100% piros, 15,69% zöld és 0% kék, közszolgálati jelleg letudva) leginkább emlékeztető színű a premiermodell. A legendás nyolc lyukú kerekek remekül állnak rajta és a Ferrari embléma az orrán sem zavaró. Ezzel a motívummal 1992-ig marad a sorban, majd 1992-1993-ban érkezik még mindig MB-24-ként egy trikolor nélküli emblémás verzió belőle, de rendszámmal az alsó légterelőn.
A 2000-es utolsó MB-18 sokkal sötétebb vörös, kevéssé autentikus Ferrari-, de nagyon szép árnyalat! Az apró ágaskodó paripa az orrán tökéletes, az ötágú felnik nagyon hasonlítanak az eredetin lévőkre. Ugyanakkor eltűnnek az oldaláról az apró emblémák – amúgy is az A-oszlopok előtt-alatt lenne a helyük. A barna beltér nagyon szép, bár az azzal egy anyagból készült motorblokknak kicsit fura szín – bár a hátsó szélvédő jótékonyan fedi azt a részt.
Igazából szerepelt már nálunk Matchbox Ferrari F40-es, pont egy spéci kiadásból pont egy olyan verzió, amit semmilyen körülmények közt sem neveznék szépnek. Azonban az ebben a postban szereplők azok, nagyon is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése