Jó eséllyel a gyűjteményem legöregebb darabja egy gyönyörű brit sportkocsit mintáz. Első tulajdonostól került hozzám, magyarországi üzembe helyezésű, de távolról sem megkímélt darab.
Sohasem vettem még kisautót csak azért mert értékes(nek gondoltam). Mindig az vezet, hogy ez most nekem tetszik vagy sem. Ez a viharvert szépség is így került hozzám és még többé-kevésbé az is érdekes, hogy hogyan. De előbb foglalkozzunk kicsit az eredeti jármű történetével!
A leggyorsabb brit
traktor
Sok
helyre foglak küldeni kattintgatni titeket, de ígérem meg fogja
érni a túra!
A helyzet az, hogy van róla szakavatott szövegszerkesztőből írás. A Speedzone-on, Csík foglalkozik behatóbban a típussal annak utódja, a DB4 kapcsán. Szóval nem kergültem meg, amikor ebből az anyagból is rögvest a „A DB4 típustörténete” című részhez irányítalak át titeket. (Persze nincs megtiltva az egész cikk végigolvasása sem, sőt! Csak éppen ehhez a kisautóhoz nem sok köze van a többi résznek, cserébe megmagyarázza a pimasz alcímet is.) Amivel talán érdemes kiegészíteni az anyagot, az pár műszaki és egyéb adat. A típust 1953 és 1957 közt gyártották, háromféle változatban: 2+2 üléses – ezt mintázta meg a Matchbox –, kétüléses, és nyitható tetejű kétüléses. Az összes változatot beleértve 764 példány készült belőle. A sorhatos erőmű kezdetben 2,6 literes volt és 125 lóerőt adott le, majd 2,9 literre növelték a lökettérfogatát, amitől 140 pacira és 193 km/h végsebességre változtak a hivatalos adatok. 1954-ben a Brit „The Motor” nevű magazin tesztelte pont azt a verziót, ami minket a legjobban érdekel. 190,7 km/h végsebességet, 0-ról 60 mérföld per órára (ami majdnem 100 km/h, egészen pontosan 96,56 km/h) 10,5 másodperces gyorsulást, 12,3 literes fogyasztást mértek 100 kilométerre.
Egy előző életemben volt szerencsém személyesen is találkozni a típussal. A hely adottságaihoz mérten készítettem ott pár fotót, amikért ide irányítanálak benneteket – oldalsó fotót pedig találtok a fentebb linkelt Csikós cikkben. Ami érdekesebbé teszi a képeimet, hogy pont ezt a színt kapta a Matchbox is.
60 év körüli, mások
által jóképűnek mondott
A
Matchbox 1958 és 1962 közt kínálta az Astont. Charlie Mack négy
változatát említi. A metálzöldet fém kerekekkel, a metálzöldet
szürke műanyag kerekekkel – ez van nekem –, illetve a
metálpirosat szürke, vagy fekete kerekekkel. Ez utóbbiak a gyártás
utolsó évéből származnak és messze a legértékesebbek a
verziók közül. A legkevésbé értékes a fémkerekű, az én
változatom a kettő közé esik, a fémkerekűhöz közelebb.
Hogy finoman fogalmazzak: A korai Matchboxokat azért nem bonyolították túl. Az, hogy nincs beltere, az nem azt jelenti, hogy a korábbi tulajdonos kioperálta azt. Egyszerűen sohasem volt neki. Ez ennyi. Vastag fém tengelyek, rajtuk műanyag kerekek, fém alváz, fém karosszéria. Nagyjából elpusztíthatatlan. Még azt is kibírja, hogyha a gyerekek úgy játszanak velük, ahogy azon korú gyerekek szoktak, akiknek még nem lenne ennyire pici autó a kezébe való, azaz négykézláb mászva a szőnyegen úgy, hogy a kisautóra támaszkodnak. Az én példányommal pedig szemlátomást így játszottak, ami meglátszik azon, hogy íves lett az alváza. A festése pedig a szokásos „ezzel nem keveset játszottak” plezúrokat viseli magán.
Hogy
ez a szekció se maradjon link nélkül, itt éritek el az 1958-as,
brit Matchbox katalógust, amiben
megtaláljátok az Astont is. Érdekesség hogy feltüntették a
méretarányt. 00-ás modellvasúttal megegyezőként hivatkoznak rá,
tehát 1:76,2 a pontos méretaránya.
Első tulajdonostól
A
bevezetőben utaltam rá, hogy ismerem a járgány előéletét. Van
annak már vagy tíz éve is, hogy a budapesti Király utca csóróbbik
végén egy régiségbolt kirakatában megláttam az öreg csontot.
Volt időm, kíváncsiságból beóvakodtam és az ott ülő idősebb
úrnak feltettem a kritikus kérdést: Mennyi az annyi. Rutinos öreg
róka rögtön bedobta a „ringasd el és sózd rá” taktikát,
elmesélte hogy „ezt még ő hozta a fiának Angliából, a
napokban a kezébe került és behozta” és bemondott egy
makulátlan, dobozos példány akkori reális áránál picit többet.
Én megköszöntem és indultam kifelé. Persze nem hagyott elmenni,
amire én a tőlem telhető legudvariasabb módon elmondtam, hogy az
ár ezért az állapotért, doboz nélkül végtelenül túlzó, meg
sem próbálok alkudni, mert ha bedobom azt, ami szerintem reális, a
redőnyhúzó rúddal kerget ki. Mindketten jót nevettünk, ebben
maradtunk. Én nagyjából el is felejtettem ott rögtön az öreg
Astont a kirakatban. Pár nappal később újra arrafelé volt dolgom
– ami egyáltalán nem volt jellemző – és mikor megint
elsétáltam a kirakat előtt akkor vettem észre, hogy a DB2/4
bizony még mindig ott figyel. Sétáltam is volna tovább, de
megláttam, hogy más, egy fiatalabb férfi ül a boltban. „Végül
is mi bajom lehet?” alapon tettem egy próbát. Az úr is előadta
a sztorit „ez még az én gyerekkori darabom volt” – szóval
akár igaz is lehet – és bemondott két nagyságrenddel szolidabb
árat. Igazándiból egészen kicsivel még kevesebbet is, mint ami
az én fejemben volt, mint reális érték. Egymás tenyerébe
csaptunk, az Aston pedig hozzám került.
Eléggé le van pusztítva szegényke, szóval ebben az állapotában apró töredékét éri a katalógus árának, ami amúgy egészen közel jár már mostanában a Tau Cetihez. Nem is az értéke a lényeg, hanem az, hogy ez egy szép, korai Matchbox többé-kevésbé érdekes történettel, ami nem mellékesen a gyűjteményem minden bizonnyal legöregebb tagja.
A korai Matchboxok nem voltak valami túl bonyolult szerkezetek. A DB2 orra nekem sohasem tetszett igazán, kicsit olyan, mint egy szomorú játékmackó pofija. Pótfotózást kellett tartanom, mert amit szemből és hátulról lőttem róla fotót, azok mind életlenek lettek. A szürke háttérben nagyjából ez rejtőszín.
Ezzel nem keveset játszottak. Szürke Regular Wheel verzió. Ebben a színben még lehetne fém kerék is alatta.
Nem komplikálták túl.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése