Egy gyerekkori kedvencem történetét szeretném folytatni. Ez a happy end, már nem csak várja a sorsa jobbra fordulását, hanem megérkezett oda, amit a Toy Story filmek alapján a játékok nirvánájának gondolok.
Ha egy gyermek szeret egy játékot akkor azzal játszik. És ha játszik, akkor az bizony történnek balesetek, a játékszert megviseli a nagy szeretet. Én a gyerekkori Opel Rekordomat hát eléggé tönkreszeretgettem. Már eleve használtan került hozzám. A budapesti Váci utcában működött a „Marklin bolt” néven ismert pénztemető, ahol „nyugati” játékszereket adtak-vettek, kb. egyetlenként az akkori univerzumban foglalkoztak használt játékszerekkel is. Már akkor is megviselt volt, üléstámlái már biztosan nem voltak, a kormánya megvolt még, de törötten. A többi sérülés, meg a golyóstollas alázás bizony én voltam – tíz éven még innen. Persze elég hamar beszereztem egy másodpéldányt, ami kicsit más kivitel volt. Már akkor is úton volt az ilyen koros holmik ára az Alfa Centauri irányába, a mostaniakról meg ne is beszéljünk, szóval elégedetten hátradőlhettem volna, mondván hogy a „csíny letudva”, megvan a (majdnem) tökéletes pótlás. De nem volt egészen ugyanolyan.
Korabeli officiális Opel tévéverbunkos a "Német Humor Évszázadai" ultrarövid-filmsorozatból!
Aztán két dolog is történt, amihez Rájennek, a Szirszarjaim blog urának van köze. (Ő azóta a hivatalos verzió szerint már nem gyűjtő, de a helyzet az, hogy vissza-visszaesik és úgy gondolom, hogy jól van ez így.) Egyrészt áruba bocsátotta a saját, pezsgőszínű verzióját, ami a színét, meg az állapotát leszámítva ugyanolyan volt, mint az én gyerekkori példányom. Természetesen az is nálam kötött ki. Aztán két – teljesen véletlenül szintén – igen lepusztult Siku modellt, egy Ford 15M-et és egy VW Transportert is Leslie Bear barátunk szerető gondoskodására bízott, amit ő régészeti restaurálás színvonalon művel. Sajnos Rájen nem publikált „ilyen volt” képeket, szóval csak a szavamra tudtok hagyatkozni abban, hogy micsoda csoda történt nála.
Összeszedtem minden bátorságom és megkértem Leslie-t hogy az én hőn szeretett Opelemet is vegye kezelésbe. Igent mondott és végtelenül hálás vagyok az eredményért. Ennek legalább 6-7 éve és bár ő nagyon hamar elkészült, én voltam olyan hálátlan, hogy nem büszkélkedtem el a munkájával – a blog is állt mindenféle okokból, amikből szappanopera sorozat forgatókönyvet lehetne amúgy írni.
Tehát több éves hiányosságot pótolok, amikor végre megmutatom az eredményt. Leslie ez úton is nagyon szépen köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése