Matchboxon kívüliek: Corgi Juniors Triumph TR7

A kisautógyűjtés óriási előnye, hogy a gyűjtemény karbantartási igénye elhanyagolható. Bátran vásárolhatunk olyan autók kicsinyített másaiból is, melyek eredetijei amúgy köztudottan csapás rossz minőségűek, vagy éppen a rozsda már javarészt megette az összes olyan példányukat, amelyeket nem szabályozott páratartalmú és hőmérsékletű garázsokban tartottak.

Diadal DI7

Sok autó imidzsének jót tesz, ha az ember képes kiverni a fejéből, hogy mit is jelent a neve. A teljes Népautó kínálat ilyen, a „nem adok neki tíz évet, hogy elárasszanak mindent” kínai autók is ilyenek lesznek – például a legelszántabb Dong-Feng vásárlót is eltántoríthat, ha megtudja, hogy Keleti Szelet szándékozik vásárolni –, bár mit is beszélek, addigra a kínaiak megvesznek minden bajba jutott márkát és a régi, patinás nevek alatt fognak szaladgálni a most még ijesztően gané minőségű járműveik. Szóval én már női fehérneműből is nehezen birkózom meg a Diadal márkával – bár bizonyos szempontból nem rossz, már ha értitek mire gondolok. Egy autó ügyekben szűznek tekinthető egyén szinte biztos, hogy valami pár évtizedes, keleti blokkos gyártmányra tippelne róla, pedig a Triumph nyugatról jött, az Egyesült Királyságból.

A TR7-et 1974 szeptemberétől 1981-ig gyártja a British Leyland részét képező Triumph Motor Company. Roppant érdekes, hogy a kétüléses sportkocsit először az Egyesült Államokban dobják piacra 1975 elején, a szigetországban csak 1976 májusában indul be az értékesítése, mert az amerikai piac felszippantja a teljes gyártást, holott a háromsebességes automataváltós verzió csak 1976-ban lát napvilágot és mint tudjuk amerikai barátaink jellemzően nem tudnak váltani.

A kis, ék alakú sportkocsi – 406 centi hosszú, 168 centiméter széles – már kölyökként is nagyon tetszett és ez azóta sem változott. A formát egy Harris Mann nevű úr vetette papírra. Vajon gondolta volna, hogy a bukólámpák még 2011-ben is csajozósnak fognak számítani?

A TR7 sportkocsi létére nem egy iszonyatos lóerőgyár, a nyolcszelepes, soros négyhengeres 105/92 pacit tud attól függően, hogy melyik piacra szánták. Igaz, cserébe mindössze 1000 kilogramm a tömege és ezt a „nem túl nagy teljesítmény, alacsony tömeg” trükköt a brit gyártók számtalanszor és még egyszer ellőtték és nem is annyira meglepő módon be is szokott jönni. A hátsó kerekeit hajtó TR7 első generációját négysebességes váltóval szerelik, az opcionális ötsebességes, illetve a már említett automata 1976-ban kerül a kínálatba.

Mivel a TR7 – kezdetben legalábbis – jó fogadtatást kapott a tengerentúlon 77-ben elkészítették a 3,5 literes, Rover V8-assal szerelt, 135 lóerős változatát, amit TR8-nak hívtak. Az autó azonban nem fogyott jól, mert egyrészt drága volt az erős font miatt, másrészt a kortárs Leyland termékekhez hasonlóan katasztrofális volt az összeszerelés minősége. 77-ben a Frankfurti Autó Shown még a sajtó által kipróbálható példány is kilehelte a lelkét.

1979-ben elkészítették a lenyitható tetejű változatot, amit ismét az Egyesült Államokban dobtak először piacra.

A British Leyland rallye versenyeken is indította a TR7-et, melyekkel aszfalton egészen sikeresek voltak. Érdekesség, hogy TR7V8 néven már akkor a Rover V8-ak dolgoztak bennük, mielőtt a TR8-at piacra dobták volna.

Összesen 112 368 kupé, 28 864 kabrió TR7-es készült, közülük mindössze 2500-ban volt a Rover V8-asa, azaz volt TR8.

Matchbox, Corgi, Majorette

A Triumph TR7 népszerű témája az 1:6x körüli méretarányú kisautókat készítő cégeknek – lásd az alcímet. Az egyik rajongói oldalon azt olvastam, hogy a Corgi Juniors sorozatban megjelent TR7-nek – azaz e post tárgyának – közel százféle változata létezik, köztük bőséggel versenyfestésűek. A kis Corgi nem tud semmi különösebb kunsztot. Nincsenek nyitható alkatrészei, rugózása még annyira sem, de ettől eltekintve minden részletével elégedett vagyok, hiszen igazán részletgazdag. Egyetlen gyenge pontja a bumfordi vonóhorog, de hát ez ugye egy játékszer lenne.

Bukólámpás. Menő!

Szeretem ezeket a kerekeket a Corgi Juniorsokon.

Ékforma. Harmincvalahány évvel a tervezése után is nagyon tetszik.

A vonóhorog brutális, de ez az egyetlen baja.

1978-as, Triumph TR7V8, azaz a TR8 megjelenése előtt már Rover V8-al szerelt változat.

Ilyen szögben álló hátsó szélvédőt sem látni minden nap, de ez is nagyon tetszik.