Matchbox MB-73 Mercury Commuter

Olyan jó lenne tudni, hogy egy-egy márka, vagy típus hogy, és miként került be a Matchbox kínálatába! A britek döntöttek a termékfejlesztési részlegen, hogy mit szeretnének elkészíteni? Vagy az autógyárak keresték meg őket, hogy így is promótálják a gyártmányaikat? Valószínűleg mindkettő.

Egy unalmas autó

1968 volt a Mercury nagy éve a Matchboxnál. Ekkor először készített a cég az amerikai márkát mintázó kisautót, és rögvest hármat is. A plüss-izomautó Cougar nem csupán az 1-75 szériában debütál – ebből nekem csak folytatás van meg, a Superfast kerékkel gyorsított verzió –, hanem King Size-ként is – ilyenem meg pláne nincs, tessenek átfáradni a szomszédba, ott megtekinthető. A választás teljesen érthető, a Cougar egy izgalmas autó. Na de a harmadik? A Mercury Commuter? Egy családi kombi? Maga a dögunalom!

A hatvanas évek végén – meg aztán még sokáig – a tengerentúlon, a nagy, csatahajó méretű, „full size” kombik voltak „A” családi autók. Ebbe fért bele az átlag család, papa, mama, két gyerek, másfél kutya nagyon-nagyon kényelmesen. A VHS korszak óta feledhetetlen, „Családi vakáció” című, Chevy Chase fémjelezte – nem, ő nem Ford Fairlane tesója –, sírva röhögős állatság vígjáték sokat elmond a „Station Wagon” (így hívják amerikaiul a kombit) életérzésről.

A nyolcvanas években aztán ezeket a verdákat váltotta a minivan, de addig a nagyon jól pakolható, tágas böhömcék voltak az első számú családmobilok az Egyesült Államokban, köszönhetően a jellemzően elől egybe-rekamié üléseiknek, rögtön három személyre hitelesítve, hátul – illetve inkább középen – egy legalább akkora második rekamié újabb három személynek, gyakran opcionálisan, már az előszoba méretű csomagtartóból elvéve a helyet újabb, kihajtható üléssor két személynek. Ez utóbbiak inkább a menetiránynak háttal elhelyezve, beszállás a csomagtartó felől, ahová a kölyköket volt szokás száműzni – arról most ne beszéljünk, hogy mennyire voltak ott veszélyben a biztonsági övek és a gyerekülések használatának kötelezővé tétele előtt egy ütközéskor. Mint a fentiekből látszik, ezek az autók maguk a megtestesült dögunalom.

Persze a nagy gyártók ennek ellenére sem hagyhatták ki őket a belépőszintet képviselő és a luxusnak szánt modelljeik közül, mert volt rá piaci igény. Semmiképp sem véletlen, hogy a nevük azonban más lett, mint a két-, és négyajtós szedánoknak. El akarták őket különíteni azoktól. Ez nagyon jól látszik, a Mercury Park Lane rendőrautóról szóló postban már felhasznált katalógusoldalon is. Colony Park és Commuter a kombik neve, illetve Montego MX, hogy legyen egy kivétel ami erősíti a fenti szabályt.

Csavarhatom ahogy akarom, a Commuter akkor is dögunalom marad és logikusnak tűnik, hogy talán a Mercury akarhatta úgy népszerűsíteni a családi kombiját, hogy a kicsinyített változatát a gyerkőcök kezébe adja. Igen ám, csak ezzel az okoskodással van egy baj. 1968 volt a Mercurynál a hetedik generációs, 1965-ben debütáló Commuter utolsó éve! Szóval ez annyira talán nem valószínű, hacsak a vállalati döntéshozók nem úgy lőtték ki a kínálatból a típus(neve)t, hogy előtte nem szóltak a marketingeseknek, ami szintén nem tűnik elképzelhetetlennek.

Nagy, szomjas és lomha...

Ami a műszaki tartalmat illeti... Mélyedjünk el a részletekben, leginkább azért, hogy lássuk, hogy mi volt az, ami miatt ezeknek a négykerekű sétahajóknak a dinoszauruszok sorsára kellett jutniuk!

A különböző felszereltségi szintekhez kétféle V8-as erőművel kínálták a közel 5,5 méter hosszú szörnyet. Az alapmotor a 390-es (389,6 köbhüvelykes, 6384 köbcentis), ami a kiviteltől függően 266-, vagy 315 lóerőre volt elég. A 266 lovas kivitelek súlya különbözik annak függvényében, hogy mit pakoltak még beléjük, így az átlagfogyasztásuk 23,9-től, 24,6 liter közt mozog 100 kilométerre a gyári (!) adat szerint. A 315 lovas változat a 25,1 litert is bekapott a gyáriak szerint. Kíváncsi lennék, hogy mennyit a gyakorlatban! A 428-as (427 köbhüvelyk, azaz 6997 köbcentis) nagyblokk, 340 pacit tudott, 27,4 litert fogyasztott el száz kilométer megtételéhez.

Két családi fotó az eredetiről. (Kép: Nagyon röstellem, de nem emlékszem a forrásra! Ha kiderül, pótolom!)

A Commuter végsebessége még a leggyengébb verzióban is 180 km/h felett volt, a legerősebbé egyenesen 200 km/h. Nincs kétségem afelől, hogy ez lehetséges, afelől meg végképp nem, hogy ez egyenesen halálközeli élmény lehetett a közel kéttonnás (1975 kg a legkönnyebb, 2002 kg a legnehezebb) járműben. Gondoljunk csak bele! Amerikai nagyautós rugózás, félfordulatos holtjáték az agyonszervózott kormányon, hogy az úttól még véletlenül se érkezzék visszajelzés és elől-hátul dobfékek.

A leggyengébb és legnehezebb változat a gyári adatok szerint 11,1 másodperc alatt gyorsult fel 0-ról, 100 kilométer per órára, a legerősebb pedig kerek 9 alatt. Csak és kizárólag, háromsebességes automatával szerelték a Commutert ami sokban felelős a gyorsulási és fogyasztási adatokért.

...mégis szerethető!

A Matchboxnak azonban mégis sikerült ebből az unalmas csataszörnyetegből szerethető kisautót faragni!

Nagyon elégedett vagyok a rajta felfedezhető részletekkel. Tényleg minden a helyén van a karosszéria anyagából kialakítva, még a Commuter felirat is, egészen lehetetlenül apró betűkkel.

Nagyon jó munkát végeztek a színválasztással, az amerikaiak mind a mai napig imádják ezt a borzasztó árnyalatát a zöldnek. Családi kombira meg különösen népszerű volt rákenni.

A kerekei ugyanazok a változatai a gumikerekű Regular Wheel-nek, amit nagyon sok másik kisautó alól is ismerős lehet. Ez is megkapta az Auto Steer funkciót, ami ezen a darabon éppúgy nem működik, mint eddig semelyik másik Matchboxomon sem.

A legnagyobb attrakciója a csomagtérben található. Két kutyus – talán egy német juhász és egy boxer, de ez közel sem biztos – kandikál ki a hátsó ajtón, melynek szélvédőüvege a valóságban is leengedhető. Ez az az apró részlet, ami miatt én már gyerekként is a szívembe zártam ezt a kisautót, pedig akkor nem volt ilyenem.

Nagyon jellemző az érára, hogy a Matchbox tényleg válogatás nélkül minden kisautóra készített vonóhorgot, még a dragsterekre is, ami nagyon vicces. Teljesen indokolt lenne, hogy a bazi, családi kombira kerüljön ilyen akszesszoár, nemde? Igen! Jól gondoljátok! Nincs rajta ilyen.

Ennek a konkrét példánynak is érdekes a története. A minap pittlaren kollégával találkoztunk, aki csak az interneten van tőlem mindössze egyetlen kattintásra, amúgy körülbelül 222 kilométerre lakunk egymástól. Ő átalakításra szánta a Matchbox Memories gárdájából az ilyesmiben jártas kollégáknak a szemlátomást jobb napokat is látott kisautót, de én einstandoltam azért, hogy e post alanyaként szerepelhessen. Mint tőle megtudtam, hozzá lomispiacról került és valószínűleg egy osztrák gyerkőc tologathatta amikor még új volt.

Nem a legritkább Regular Wheel, bár ebben a formában mindössze két évig készült, 1968-1969 között. Érdekessége, hogy a regular wheel kivitelen belük, nem léteznek belőle verziók, még a számomra jobbára érdektelen, „kicsit más árnyalatban sikerült bekeverni a festéket” szinten sem.

 Szegény látott szebb napokat.

 Szélvédőből is kéne neki egy új.

 Meg fényezésből is. A gumik azonban nagyon szép állapotban vannak!

 Commuter felirat a hátsó csücsökben. Ha indokolt lenne egy vonóhorog valamin, az pont egy családi kombi.

 Két blöki meg a csomagtartóban!

 A fentebb már többször említett MB-55-el elvben közös az alváza, még a rajta lévő felirat is kitér erre, hogy vagy MB-55, vagy MB-73. Ezzel szemben a rendszámuk eltér!

A Mercury sztori eddig megjelent részei:

1968
Mercury Cougar (Regular Wheel)
Mercury Park Lane Police Car (Regular Wheel)
Mercury Commuter (Regular Wheel)

1969
Mercury Park Lane Police Car (Superfast)


1970
Mercury Cougar (Superfast)


1971
Rat Rod Dragster (Mercury Cougar)