Vendégpost - Matchboxon kívüliek - Majorette No. 210: Volkswagen K70

A bejegyzésért előre is köszönetet szeretnék mondani Trolleybusnak, mivel az ő billentyűzetéből kerekedett ki az alant olvasható szöveg. Szerintem nem vagyok egyedül szerkesztőink között azzal, hogy szeretnék egy példányt birtokolni a címben említett kisautóból (bár Andrew0807-nek mintha lenne...). Rendkívül ritka darab, az ismert hazai aukciósportálon sokszor többezer forintért kel el egy-egy példány. Bármilyen hihetetlen, ritkaságának nem az az oka, hogy keveset gyártottak belőle, hanem az, hogy rendkívül gyenge anyagminőséggel sikerült megvalósítaniuk. Hogy ez utóbbit miből gondolom? Csak annyiból, hogy bolhapiacon többször találkoztam már a kisautók között olyan szinten törött és hiányos példányokkal, amik még fillernek sem mennének el egy-egy gyűjteményben. -Tommi-

A szó innentől Trolleybusé:

Jómagam leginkább amerikai autó fanatikus volnék, a XX. század 60-as, 70-es évekbeli modelljei iránt rajongok (főleg). Egy egykor szintén nagyon szimpatikus minőségben dolgozó francia cég, nevezetesen a Majorette hasonló időből származó autói is kedvesek a szívemnek, még akkor is, ha azok történetesen nem amerikai eredetit mintáznak. Na jó, azért alapból az európai és ázsiai márkákat is elfogadom persze, ha szimpatikusak. (Igaz, ez mondjuk az amcsi gépekre is.) Mikor egyszer aztán az interneten egy ilyen szép, dobozos Volkswagen K70 kellette magát a fentebb említett cég egykori kínálatából, tettem egy próbát és nyertem. De kezdjük az elején!

Volkswagen. Vagy inkább NSU?

A K70-es története fontos mérföldkő a VW történetében, mivelhogy ez lett volna az utolsó NSU. Végül azonban már nem tudott az lenni, mert 1970-re, mikorra gyártani kezdték, megszűnt a hárombetűs márka. Az autót eredetileg a szintén korszakos NSU Ro80, nagy limuzin kistestvérének szánták, végül ez lett az első orrmotoros fronthajtásos Volkswagen. A Wankel-motoros őssel ellentétben, ezt a járgányt már soros négyhengeres, vízhűtéses motor hajtotta, 1,6 és 1,8 literes kivitelben, bár a kezdeti tervekben még szerepelt a bolygódugattyús erőforrás használata. Az 1,6-os 70 – igazából 75 – lóerőt tudott produkálni, amit később 90 lóerőre is feltornásztak, míg az utolsó gyártási évben megjelenő 1,8-as már 100 lóerőre volt képes. A név is innen származik: a K a „Kolben”-re, vagyis németül a dugattyúra utalt, a 70 pedig a motorteljesítményre. A megkülönböztetés indokolt volt, miután az NSU-t az Ro80 Wankel motorja gyakorlatilag csődbe rántotta, mert az, a megoldás, amit az NSU használt, nem bizonyult megbízhatónak. Előszörre, mikor még csak az Ro80 tűnt fiaskónak, de a márka még nem, az autót szintén NSU-ként akarták bemutatni 1969-ben, hogy ez végül nem így történt az annak volt köszönhető, hogy a VW pont akkor, gyakorlatilag órákkal azelőtt egyszerűen felvásárolta az Auto Uniont, amibe az NSU is tartozott, így ott helyben lett NSU K70-ből Volkswagen K70. 

A VW amúgy is akart valami újat, így kapóra jött nekik az új K70, miután a Type 3 és Type 4 modellek nem hozták meg a várt sikert. A Type 1 amúgy maga a Bogár volt, aminek az alapjain készültek eme későbbi kocsik. Nos, a K70 új is volt, meg korszerű is, csak éppen más technikájú, a soros vízhűtéses négyhengeressel, mint az anyacég léghűtéses boxermotorjai, és ez állítólag olykor bizony kiakasztotta a nem ilyen motorhoz szokott márkaszervizeket. A VW ezért talán kicsit mostohán is bánt a K70-nel az idők során, meglehetősen alulreprezentálták, s mindösszesen 210 000 darabot gyártottak belőle. Így aztán mikor megjelent az első Passat 1973-ban, amelyet a típus helyére szántak, egy évre rá, 1974-ben a K70 gyártását be is fejezték. A K70 emiatt a Passat közvetlen elődjének tekinthető. A néminemű mellőzöttség és a kevés legyártott példány miatt lett végül a K70 a Volkswagen egy kissé elfeledett modellje.

Schönes großes Auto

Szép nagy autó, legalábbis a Volkswagen addigi típusaihoz képest. A négy és fél méteres hossz mellé, több mint másfél méteres szélesség és kicsivel ez alatti magasság tartozott; a négyajtós szögletes karosszéria – mely valóban hasonlít az előd NSU Ro80-éra, letagadhatatlanná téve a rokoni szálat – tágas belteret és jól pakolható csomagtartót eredményezett. A kocsi az alatt a négy év alatt, amíg kapható volt sem úszhatta meg a ráncfelvarrást: megjelenésekor még téglalámpás volt, 1973-tól viszont már dupla körlámpák világították meg az utat előtte, és ekkortól kapott 1,8-as motort is. A K70 csak limuzin változatban létezett, se kombi vagy más verzió nem készült belőle, szemben az utód Passattal.

Nettes kleines Auto

Szép kis autó, annyi igaz. eBay Béla játékboltjában bukkantam rá, ahol egy csomó régi Majorette-t kínált eladásra egy illető, számosat eredeti dobozában, ebből kettő autó érdekelt, de míg az egyiket lecsapták a kezemről az utolsó pillanatban, addig a másik megmaradt, s az történetesen ez a K70. Most kéne szót ejtenem, hogy mikor és meddig volt megtalálható a Majorette kínálatában, de sajnos a Majorette-nél katalógusok terén messze nincs az a bőség, mint a Matchboxnál, nekem per pillanat mindössze csak egy 94-es katalógusom van, és sajna weboldalt sem találtam ami – hasonlóan újfent a Matchboxhoz – listázná évek és típusok szerint a francia gyártó kínálatát. (Az azért feltűnt, hogy a Majorettenél nincs akkora modellpaletta az évtizedek alatt sem, mint például a Matchboxnál.)

(1974 és 1977 között találjuk meg a Majorette katalógusaiban a K70-et, 1978-tól leváltotta a Golf I. -Tommi-)
Az autó a kornak megfelelően fém kasztnival és alvázzal rendelkezik, illetve nyitható első ajtókkal. Az elejét megfigyelve a típus ismeretében azonnal kitűnik, hogy ez az utolsó szériás K70, mivelhogy a dupla lámpás változatot mintázták meg Franciahonban. A csomagolás a korabeli Majorette megoldás, egy helyes átlátszó műanyagdoboz, aminek két részét két fül rögzíti egymáshoz. A talp két végén lévő pöckök akadnak be a búra két végén kialakított lyukaiba, ezek egyikét benyomva már le is emelhető a talpról. Érdekesség, hogy a nyolcvanas években már nem ilyen szofisztikált csomagolást használtak, hanem ennek alapján egyszerű, lágy műanyagot forrasztottak össze, amit már szét kellett tépni, hogy a játékhoz férjen az ember, ezért abba szemben ezzel már nem lehetett rendesen visszacsomagolni az autót – pont mint ahogy a Matchboxnál is eltűntek a füles dobozok a makaói időkben. A burán lévő egyszerű „Majorette” feliraton kívül csak a doboz alján lévő kék-rózsaszín „Majorette pöttyös” papíron lehet látni miféle játék is ez.
Maga az autó szépen gurul, persze nem olyan szépen, mint a korabeli Matchboxok, de ez igaz az összes korabeli Majorette-re. Az ajtók nehezen nyílnak, ami bizonyíték a dukkó állapotán kívül arra, hogy nem játszották szét. Sőt, szerintem egyáltalán nem játszottak vele. Persze a nehezen nyílás oka a kis drót is, ami helyesen a kasztnihoz rögzíti az ajtókat – amik amúgy nem illeszkednek tökéletesen a karosszériához –, de erre ekkora méretarányban és korabeli gyártástechnológia mellett fel kell készülni. A kocsit egy, az alváz fémjéből kialakított nagy vonóhorog koronázza meg, növelve a játszhatóságot vontatmányok huzigatásával.
Mint játékszer és mint gyűjtői darab is tökéletes!

Mutatós darab ebben a színben

 Éjjeli országúton...

 Duplalámpás, tehát az utolsó szériából való

 Vonóhorog is van

 Szép a kormány

 Bajuszkapcsolók és sebváltóbot is van, még ha az előbbiek nem is látszanak a legjobban

 Az alváz a szokásos Majorette, kis nyílással a közepén

 Doboz nyitva, kisautó a talpon. A burán egykoron talán árcédula lehetett...

 Anno így lehetett a boltban fellelni. A kis címke a könnyebb azonosítást segíti.

 A doboz alján pöttyös Majorette-papír, kis modellajánlóval

 Az első generáció a szögletes fényszórókkal.

 

Frissítés után dupla körlámpákkal

 Az NSU Ro80