A legendák roppant törékeny dolgok. Óvatosan kell velük bánni, mert ha nem így teszünk, akkor a legenda összetörik és marad helyette valami buta, fájó üresség, meg némi hiányérzet. Ha alkotsz egy legendás típust, akkor nagyon óvatosan aggasd rá a nevét újabb változatokra, mert esetleg úgy találsz járni, mint ablakos Tóth a jégen.
Thunderbird kilencedszer
Az első generációs T-Bird igazi klasszikus, garantált helye van az automobilizmus panteonjában, holott csak három modellévet ér meg – bár más klasszikusoknak még ennyire sincs szüksége az ugyanerre a helyre történő beköltözéshez. A következő három T-Bird generáció valamelyest emlékeztet még rá, bár jócskán nagyobbak, már nem kétülésesek, de – legalábbis szerintem – sokkal csúnyábbak, van bennük valami ragadozóktól megszokottan vészjósló. Az ötödik generáció leginkább egy felszteroidozott porszívóra hasonlít és teljesen szakít az eredeti T-Bird koncepcióval, a hatodiktól a tizedikig tartó generációknak meg csak annyi közük van az eredetihez, hogy valamiért pont úgy hívják őket, gyakorlatilag bármi is lehetne a nevük. A 2002-2005 között gyártott tizenegyedik generáció meglovagolva a retrohullámot már nagyon erősen emlékeztet a klasszikus elsőre, de ez majd egyszer talán egy másik post tárgya lesz. (A T-Bird generációk mind megtekinthetőek a fentebb már linkelt Wikipédia oldalon.)
A Matchboxnál valamilyen oknál fogva a kilencedik generációt megmintázásra érdemesnek tartották. Tulajdonképpen egy bajom van a géppel: a neve. Ha bármi másnak hívnák, mint T-Bird, akkor valószínűleg még tetszene is. Sőt! Megkockáztatom, hogy tulajdonképpen tetszik is, csak a neve hibádzik.
A kilencedik generációs T-Bird 1983-ban debütál. Kétajtós kupé, a kor formavilágára szabva, a „már jövünk kifelé a dobozautó korszakból, szeretnénk az európai autókra hasonlítani, de a méretből nem engedünk” recept mentén. Az olajválság pont tíz éve volt, szóval az amerikaiak valahogy abban a fura kettősségben élnek, hogy már érdekli őket, hogy mennyit fogyaszt egy autó, de még mindig a 4-5 literes blokk az, amit normálisnak tartanak egy személyautóban. A T-Bird stílusjegyei a kortárs Taurus, Sierra, illetve a FoMoCo legkékvérűbb márkájából, a Lincolnokból jönnek és ugyanarra a Fox platformra épül, mint számos akkori Ford, köztük a – akkor éppen elég szögletes – Mustang is.
Az első évben három változatban mérték a T-Birdöt: alap (base), Heritage, (örökség, akármilyen hülyén hangzik is) és Turbo Coupe. Az első kettő a 3,8 literes, Essex V6-ost rejtegeti a motorházteteje alatt, ami akkor 110 pacira elég és egy háromsebességes automataváltó jár hozzá. Opcióként rendelhető a 4,9 literes, Windsor 5.0 V8-assal is, ami a mindenható fogyasztás érdekében 140 harmatos pacit izzad ki magából. A csúcsmodell a Turbo Coupe, ami sok szempontból spéci. Bár csak 2,3 literes sornégyes hajtja, ugyanúgy 140 lóerős, mint az ötlityis nagy dög V8-as tesója. A többi változattal ellentétben ehhez már ötsebességes manuális váltó tartozik.
1987-ben a T-Birdöt átszabják – ezt a verziót mintázza meg a Matchbox, úgyhogy ezért az ugrás a modellévekben. Nem csak kívülről változik meg az autó – különösen az orrán feltűnő a változás – de köszönhetően a Ford Mustang SVO-ban is használatos töltőlevegő visszahűtőnek (intercooler), a változatlanul 2,4 lityis blokk 190 lóerőt ad le. Ebben az évben már négysebességes automatával is rendelhető a Turbo Coupe, aminek komoly teljesítményveszteség az ára, „csak” 150 lovas – a töltőlevegő nyomását alaposan visszaveszik, egy helyett csak 0,65 bar, hogy spóroljanak a váltó élettartamával. Az autó felszereltsége még ma sem hangzik rosszul, mind a négy kerekén tárcsafék lassítja, van blokkolásgátlója, 16 hüvelykes, 225/60VR kerekei vannak, a motorháztetőn lévő légszipoltyúk pedig egyáltalán nem csak dísznek vannak ott. 1988 a Turbo Coupe utolsó éve, a generáció utolsó évében eltűnik a kínálatból és a 3,8 V6-os feltöltős változata veszi át a helyét.
1987-1993
Meglepő módon a Matchboxnál ugyanabban az évben debütál a kilencedik generációs T-Bird ráncfelvarrott változata, mint a valóságban. Elnézve az eredetiekről készült képeket, egyáltalán nem végeztek rossz munkát a megmintázásakor. Erre a korszakra jellemző ez a „fém alváz alul-műanyag dekorcsík és lökhárítók középen-fém karosszéria fent” szendvicsszerkezet, ami szerintem nagyon pofás, szeretem az ilyen kivitelű autókat és ha most mondani kéne egy hasonló módon elkészített Matchboxot, ami szerepelt már itt, akkor hirtelen a Magnum Ferrari ugrik be. Vidáman belefér a kilencven centes árba, hogy az első világítótestek a szélvédő anyagából vannak, míg a hátsók egy külön, vörös műanyagból. A mai szemmel nézve nagyon bitlisz, Turbo Coupe felirat és viharmadár az ajtókon sem légből kapott. 87-ben volt a T-Birdnek olyan felszereltségi szintje, amihez ezek is hozzátartoztak, viszont egy árva képet nem sikerült lelnem a neten az eredetiről – lehet, hogy még az ízlésficamban alaposan felszerelt amerikaiak is túlzásnak találták? Vagy csak redneck csávók vették és azok le is lakták az autóikat, ahogy kell? Pedig akkor azért akármi, ami turbo volt az menő is volt, Michael Knight is 1982-86 között nyomogatta a Turbo Boost-ot. A 89-es bordó fényezésű autón ezek a részletek pirosak, szóval szerencsére annyira nem is látszanak. A részletek a helyükön vannak, úgyis mint a motorháztető beömlői, vagy visszapillantó tükrök. A nyolcpöttyös kerekek mára már klasszikusnak számítanak, szeretjük is őket, főleg ha jól rugózó tengelyekhez csatlakoznak – bár jelen esetben az elsők csak egész minimálisat hajlandóak rugózni. A beltér szépen kidolgozott és még a kormány sem csak egy pizza.
Ilyen állat pedig...
Alaposan átnéztem a forrásaimat, de se Charlie Mack, sem a 21 különböző változatot felvonultató BAMCA nem tud olyan bordó T-Bird változatról, mint az enyém, nevezetesen hogy sárga szélvédői és így első lámpái lennének. A dolog merő rejtély!
A másik, ezüst-szürkésbarna verzió már jobban behatárolható – bár ezt a BAMCA világos-borsózöldnek hívja – a Super Color Changer sorozatot 1988-ban dobja piacra a cég. 12 különböző, az 1-75 szériából származó kisautót tartalmaz, illetve vele párhuzamosan 8 Skybusters repülőt. A különlegessége a nevéből kisüthető: olyan festéssel látták el őket, mely a hőmérséklet függvényében váltja a színét, amit váltott hideg-meleg vizes kezeléssel lehet előhozni. A sorozat valamiért nem túl népszerű, talán azért, mert a járgányok szobahőmérsékleten teljesen lehetetlen színűek. Vagy tán mert a szülők féltették a gyerkőcöket a forró víztől? Sohasem fog kiderülni!
A Matchbox Ford Thunderbird Turbo Coupe értelmezése egy nagyon jól eltalált, részletgazdag, igényes kisautó. Már csak attól kell elvonatkoztatni, hogy ez egy Thunderbird.
Elvben ez egy MB-61 Ford Thunderbird Turbo Coupe, 1989-ből, de semelyik forrásom sem tud sárga szélvédős és fényszórós változatról.
A hátsó világítótest külön műanyagból. Kár, hogy ma már ilyesmit nem látunk.
Jól látszik a különbség, a Super Color Changer változatnak tényleg színtelen a szélvédője.
Super Color Changer - szobahőmérsékleten ilyen lehetetlen színe van. Az alváz nem színváltós festékkel van lefestve. Elvben az eredetinek is volt olyan felszereltsége, ahol az embléma, meg a felirat széria volt.
Frissen a frigóból és a forró víz alól. Hátul a festék hideg színe - kb. csoki - elől a forró - kb. fura szürke.
Itt már a szobahőmérséklet miatt változtak a színek.
A Super Color Changers - ahányszor leírták, annyiféleképp sikerült - oldala az 1989-es katalógusból.
Így fest az eredeti. 1987-es Ford Thunderbird Turbo Coupe.
4 megjegyzés:
Anno, a névnapomra kaptam egy ilyent. Sajnos, már nincs meg...De tervezem az újbóli beszerzését, mi több, minden fellelhető változatét. A színváltós csúcs, grat!
...mi több, ha lenne 70 fölös dolcsim, már meg is lenne:
http://cgi.ebay.com/Matchbox-Super-Color-Changers-6-Pack-Police-Car-More-/400172855576?pt=Diecast_Vehicles&hash=item5d2c293118
Úr isten, ennek a csávónak aztán vastagon fog a cerkája! Ennyiért meg ne vedd, ez kb. hat-hétszerese annak, mint amit ér!
Köszi, ilyen veszély nem fenyeget :-)
Megjegyzés küldése